𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Kibaszott seggfej! - dobtam az egyik kezem ügyébe akadó könyvet a folt felé, ahol pár másodperce még Draco állt. Szinte láttam magam előtt a tekintetét, ahogy égeti a bőrömet, az ajkait, ahogy elhagyja a száját egy utolsó mondat, aztán elmegy.
Mintha csak valami kiskutya lennék, akit a megőrzőbe kell rakni!
- Tudok vigyázni magamra! Bőven elég nagy vagyok már, ahhoz, hogy megvédjem magam! - üvöltöttem a fiú után, mindhiába.
Aztán éles fájdalommal a mellkasomban néztem körbe a házban. A sötét falakon letakart festmények pihentek, a bútorok porosan korhadtak a sarokban, a padlót mély repedések recsegtették. Egyedül a vörös kanapé volt kitakarva, mintha csak egy jel lenne, hogy arra üljek rá. De ahogy ott nézelődtem a szobában, rájöttem, hogy fogalmam sincs hol vagyok.
- Mégis hova küldtél engem Andromeda néni? - tettem fel magamnak a kérdést, hiszen más beszélgetőpartnerem nem akadt.
Még mindig nem hiszem el, hogy egyedül hagyott. És persze, fáj... Fáj, hogy itt hagyott minden ígérete ellenére. De jelenleg, a düh és a méreg sokkal erősebb volt a fájdalomnál! Azt mondta mindent együtt csinálunk. Mindent együtt fogunk megoldani és együtt kimászunk a sok problémából. EGYÜTT!
Tudja egyáltalán, hogy mit jelent ez a szó? Vagy legközelebb egy értelmező kéziszótárat kellene hozzávágnom?
A gondolataimból pedig egy hangos reccsenés zökkentett ki, mely valahonnan az emelet felől érkezett. Az izmaim pedig egyből megfeszültek és a fejem zúgni kezdett a koncentrálástól. Feszülten figyeltem, hogy hallok-e még mozgást és ha igen, vajon mi lehet az.
Egy patkány? Egy kóbor kutya? Egy madár? Vagy egy ember, aki elől Draco el akart rejteni?
- Miért nem lehet egyszerű életem?! - kérdeztem magamtól suttogva, majd előrántottam a csizmámba pihenő pálcámat és az ujjaim között szorongatva, lábujjhegyre állva elindultam az emelet felé.
Az érzékszerveim mintha kiélesedtek volna a félelem és a feszültség egyvelegétől, miközben a fejemben csak az a gondolat fészkelődött, hogy ha ma meghalok, szellemként visszatérek és kísérteni fogom Dracot, amiért egyedül hagyott ebben a kibaszott koszfészekben!
Aztán újabb reccsenés.
Hangos koppanás a padlón.
A szívem pedig kihagyott egy ütemet, miközben próbáltam rájönni, hogy a hosszú folyosóra néző ajtók közül melyik rejtheti a zaj forrását. Aztán újabb lépéseket tettem, miközben visszafojtott lélegzettel meredtem a sötétbe.
A törött, bedeszkázott ablakokon alig sütött be a hajnali fény. A madarak már éppen elkezdtek az ébresztő dalaikba, a porfelhő pedig minden lépésemnél vastagon kezdett kavarogni a levegőben, megcsiklandozva ezzel az orromat. A padló pedig hirtelen megreccsent a lábam alatt, én pedig ledermedtem.
