𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
És itt álltam újra. Újra a hatalmas ház előtt, ami most kísértetiesen nézett vissza rám, mintha csak tudná, hogy mi vár odabent. A falak egyszerre sötétebbnek látszódtak, az ablakok fénytelennek, a kerti virágok hervadtnak. Mintha minden arra kérne, hogy ne menjek be.
De a falak ugyanolyan világosak voltak, az ablakok pedig ugyanolyan fényesek és tiszták. A virágok is színesen, nagyra nyílva illatoztak a kertben. Csak az én fejemben látszott minden fenyegetőnek és gyilkosnak... Mert az én fejemben ez a nap, egyenlő volt a halállal. A halállal, amikor a szüleim megtudják mennyi mindent tettem az év során és kiadják a haragjukat.
És én felkészültem. Tényleg. Felkészültem a legrosszabbra, felkészültem a sértésekre és felkészültem az üvöltésre. És erős akartam maradni. Mert már nem az a kislány vagyok, mint egy évvel ezelőtt. Már nem tudnak a végletekig kergetni. Már nem fogok a tetőn állva gondolkodni az élet miértjein... Erős leszek. Ezúttal, erős leszek!
- Megjöttem! - kiáltottam be a hatalmas lakásba. A hangom sokáig csengett a hatalmas előtérben, de hiába vártam a manókra. Senki nem jött. Egyetlen manó sem sietett, hogy elvegye a holmimat, hogy felhopponálja a csomagjaimat a szobámba. Minden üres volt...
Egészen addig, amíg a nappali ajtaja ki nem nyílt...
- Ezt komolyan gondoltad? - üvöltött rám apám azonnal, meg sem várva, hogy lepakoljak. Anyám hevesen csörtetett a nyomában, olyan erővel csapva be a nappali ajtaját, hogy a fejem felett lebegő csillár hangosan megrezzent. Akár a végzet kardja... Bármelyik percben lecsaphat rám.
- Csak had magyarázzam el. Elmondok mindent. - emeltem fel a kezeimet felvont szemöldökkel, de a szavaim süket fülekre találtak.
- Elmagyarázod?! - lépett közelebb hozzám apám, kezében szorongatva Dumbledore levelét. - Nézd csak, Cassie, a gyerek magyarázkodni akar! - csattant fel idegesen. - Gyerünk, magyarázd meg! Magyaráz meg, hogy miért hozol szégyent minden nap a családunkra! - a hangja eszméletlen, fülsüketítő erővel hatolt végig az épületen és egy pillanatra megrettentem. Megrettentem, mert olyan dühöt láttam mindkettejük szemébe, amit még soha.
- Nézzétek, Sirius megkeresett és... - kezdtem, mire anyám dörömbölő léptekkel rontott felém és a következő pillanatban egy hatalmas pofon csattant az arcomon.
- Sirius?! SIRIUS?! - sipította éles hangon, mintha csak azt mondtam volna, hogy megöltem valakit. A bőröm égett az ütésétől. A szemeim pedig fájtak attól, hogy megpróbáltam visszafojtani a könnyeimet. De nem fognak megtörni. Nem hagyom...
- Beengedtél egy gyilkost az iskolába! - üvöltötte apám, felkapva a drága whiskys üvegét a dohányzóasztalról és a fal felé hajította. Az üveg hangos csörömpöléssel tört szét a fejem mellett, beterítve a ruhámat a barnás folyadékkal...
