Dernière Danse

𝖈𝖝𝖛𝖎𝖎. menekülés

dernière danse
❪ menekülés ❫

117

Egyedüli roxfortos diákként ültem a kóbor grimbusz poros székén. A napközben asztalokkal és fémszékekkel zsúfolt busz ma is rémisztő sebességgel szelte az utakat, hogy a megfáradt boszorkányokat és varázslókat eljuttassa célállomásáig. Sofőrünk és a csodálatos, szinte már komikusnak felérő utaskísérő felettébb meglepődött, hogy egy roxforti diák a télen nem a kényelmes és csendes expresszt választja utazási eszközéül, de én... 

Én el akartam kerülni mindent és mindenkit. Nem akartam, hogy bármi is az elmúlt éjszaka, sőt inkább az elmúlt hónapok gyötrelmeire emlékeztessenek. 

Így hát egyedül, könnyes szemekkel ültem le a leghátsó asztal egyedüli székéhez és az utazóládámat a lábam mellé fektetve bámultam ki a bepárásodott ablakon. Kesztyűs kezemmel végigsimítottam a jéghideg üvegen és némán bámultam a zaklatott hóesésbe, miközben a fejemben ott kavarogtak a sértett szavak és az összetört pillantások. 

- Ez igaz? - élénken jelent meg az emlék a szemeim előtt, ahogy lihegve néztem szembe legjobb barátaimmal. - Igaz, hogy végig tudtatok róla? - egy könnycsepp gördült le az arcomon, pont mint előző éjszaka és szinte azt éreztem, hogy újra visszacsöppenek a klubhelyiség túlfűtött szobájába. 

- Kölyök, had magyarázzuk meg! - Olivia védekezően emelte fel kezeit és egy másodperc gondolkodási idő nélkül közeledni kezdett felém. De én úgy éreztem fuldoklom. Úgy éreztem menten megfulladok és segítségül kellett hívnom valamit. A vaskos, kifinomult fotel kettőnk közé repült, elállva ezzel döbbent barátnőm útját. 

- Elara... - Cole óvatosabban szólított meg és szinte nem is emlékszem, hogy mikor fordítottam felé arcomat. 

- Ezért üldözött az apád, igaz? - megráztam a fejem, mintha csak elakarnám tüntetni a könnyeimet a szemeimből. - Nem álltál közéjük és üldözni kezdett... - raktam össze magamban a képet, a fiú pedig lassan bólintott. 

- Igen, de ennél bonyolultabb... - azonnal magyarázkodni kezdett, ami teljesen kiverte a biztosítékot. Idegesen markoltam bele a hajamba és már nem volt semmi, ami miatt megérte volna egybe tartanom magamat. Kiengedtem a dühöm. 

- A kurva életbe Cole, megöltem miattad! Megöltem miattad az embert, aki az életedet veszélyeztette és ezek után nem gondoltad, hogy kijár nekem az igazság?! - tettem fel a nagy kérdést a fiúnak, aki fülét-farkát behúzva lesütötte szemeit. - Mégis mi az istent kellett volna még tennem, hogy a legjobb barátaim beavassanak az igazságba? Mit, a gyilkosságon kívül?! - a hangom bejárta az egész szobát és a benne állók mozdulni sem mertek. 

- Téged akartunk megvédeni... - Theo csüggedten lépett a zokogó Liv mellé. 

- Megvédeni... Azzal akartatok megvédeni, hogy a képembe hazudtok? A barátaim voltatok. A szájbakúrt családom! És végig hazudtatok nekem! Hagytátok, hogy hosszú hónapokig hazugságban éljek, mert ti úgy döntöttetek, hogy... HOGY NEKEM EZ A JÓ? - mérhetetlen és felfoghatatlan fájdalom hasított végig bennem. 

Úgy éreztem elárultak. Hátba szúrtak. Átvertek. 

És abban a pillanatban kinyílt az ajtó. Draco zilálva, kócos hajjal, vörös szemekkel esett be a klubhelyiség ajtaján és egy másodperc alatt felmérte a helyzetet. 

- Könyörgöm, ne őket okold, amiért hazudtam. - suttogta a fiú és felém lépett. 

És egy percig, csupán egyetlen percig némán néztem világos szemeibe és még egyszer utoljára hagytam magam elveszni. Hagytam, hogy a felszínre törjön minden hazugság, minden fájdalom, minden egyedül töltött este, amikor fogalmam sem volt róla, hogy mit csinál életem szerelme.