𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Oops! Ang larawang ito ay hindi sumusunod sa aming mga alituntunin sa nilalaman. Upang magpatuloy sa pag-publish, subukan itong alisin o mag-upload ng bago.
Események. Történetek. Életek. Okok...
Az emberek állandóan erről beszélnek. Okokat keresnek, miérteket, magyarázatokat egyes történésekre. Valahogy kell nekik egy egyfajta visszaigazolás, hogy mi miért történik. Megállás nélkül, szüntelenül próbálnak valami kifogást találni arra, hogy mit miért cselekednek. Hiszen szerintük semmi sem rajtuk múlik.
Sors, végzet, Isten, Merlin, a csillagok állása, más halott varázslók lelke... Nevezzük ahogy csak akarjuk, hiszen végtelen szó és fogalom van már erre. De nem nekem, én nem ilyen vagyok. Vagyis nem ilyen voltam...
Az emberek szüntelenül és megállíthatatlanul magyaráznak arról, hogy egy ember, egy esemény, egy egészen apró pillanat képes megváltoztatni az egész életedet. Beszélnek az érzésről, a tudásról, mert ők tudják, érzik, ha ez az esemény bekövetkezik. Tudják, hogy az az egy pillanat, az az egy nézés megfogja változtatni az életüket.
Én sosem hittem ebben. Nem hiszek a sorsban, a jelekben, az érzésekben. Egész eddigi életemben azt vallottam, hogy nincsen nagyobb hatalom. Nincsenek rejtett okok és miértek a háttérben. Úgy gondoltam minden ember a saját sorsának a kovácsa és ebbe semmilyen kozmikus erő nem fog beleszólni. Én abban hittem, hogy az emberek teszik amit tenniük kell, amit jónak látnak. Az ő okaik és miértjeik a gondolataik. Az érzéseik.
Nem hittem a sorsban. Egészen addig, amíg ki nem nyílt az ajtó és bele nem néztem a szemeibe...
▲ △ ▲
A Roxfort Expressz. Meglepően kényelmes és rémesen zsúfolt... A pályaudvaron diákok százai tolongtak és nekem már akkor is gyomorgörcsöm volt a félelemtől, hogy beszédbe kell elegyednem valakivel. 13 évesen nem könnyű iskolát váltani. Pláne nem egy olyan lánynak, mint nekem. Éppen ezért, a lehető leghamarabb felszálltam a vonatra és beültem az első fülkébe, ami üresen állt.
Senki nem fog egy ismeretlen lány mellé ülni, igaz?
- Hova küldtél engem, anya? - sóhajtottam fel csalódottan, de hiába vártam választ. Édesanyám ugyanis otthon ült, valószínűleg még mindig engem átkozva...
Végigsimítottam a frissen vasalt ruhámon és a szoros kontyba fogott hajamon, majd kibámultam a hatalmas, kristálytiszta ablakokon, miközben folyamatosan az ezüst karkötőmet piszkáltam. P.K.D. & A.E.D.
Még csak pár perce indultunk el, de nekem máris honvágyam volt. Én nem ide tartozom, nem itt a helyem és nem itt kellene tanulnom... De a saját hibámból kerültem ebbe a helyzetbe. És a saját erőmből fogok kimászni a bajból!
Azt hiszem...
De annyira más minden! Még be se léptem az új iskolámba, de már most látom, hogy teljesen más mint odaát. Fiúk és lányok együtt tanulnak, talárokban járnak, rivalizálnak. Ráadásul egy vonattal járnak! Mi történt a pegazusokkal, a kék egyenruhával, a kifinomult lányiskolával?
