Dernière Danse

𝖈𝖝𝖎𝖝. kapcsolatok új szinten

dernière danse
❪ kapcsolatok új szinten ❫

119

- Várj, Charlie! Ne... - élesen szívtam be a levegőt, ahogy eltoltam magamtól a ziláló fiút. A hajam kócosan hullott a homlokomba, a ruhám gyűrötten tekeredett körém és bár a világom még mindig homályos volt az alkoholtól, tudtam, hogy nem ez a helyes döntés. 

Akármennyire is szeretnék jól lenni egy pár órára, egy pár napra... Nem használhatok ki egy embert, aki szeret engem, miközben én mást szeretek. 

- Mi a baj? - kérdezte és pár lépéssel elhátrált tőlem. 

- Én csak... - idegesen túrtam a hajamba és a csaphoz léptem, hogy megmoshassam az arcomat. - Sajnálom, de nem megy! Nem tudom ezt tenni! - a szívem szinte megszakadt a fiú arcától. Láttam a szemeiben csillogó fájdalmat, a tudatot, hogy most tényleg vége mindennek közöttünk. Tudtam, hogy most kerültünk ilyen helyzetbe utoljára és le kell zárnunk ezt a dolgot. 

- Ellie - elmosolyodott és ujjait végighúzta az arcomon - semmi baj. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat. - mondta, de nem tudtam hinni neki. 

- Úgy sajnálom. - motyogtam. - Én csak... Amit az előbb mondtál, hogy akkor hagyom el amikor szüksége van rám... 

- El kellene menned hozzá. - Charlie ajkai óvatos, szomorú mosolyra húzódtak és megcirógatta az államat. - Én pedig itt foglak várni amikor visszajössz, hogy a legjobb barátodként meghallgassam mivel magyarázta a cselekedeteit. - nevetett rám halványan. 

- Barátok? - kérdeztem és az ő hatására én is elmosolyodtam. - Most véglegesen és valóban? - kuncogtam, ő pedig a derekamra fonta a karjait. 

- Soha életemben nem vállaltam még ilyen nehéz feladatot. - nevetett. - De azt hiszem ha valakinek, nekünk menni fog ez a dolog. - hevesen dobogó szívvel fogtam meg a kezeit és összekulcsoltam az ujjainkat. 

- Sajnálom, hogy ennyiszer megbántottalak. - lesütöttem a szemeimet és szépen lassan, ahogy a remény kezdett újra felcsillanni bennem, elkezdtem megvilágosodni, hogy mennyi faszságot is csináltam az elmúlt időszakban. 

Mintha kifordultam volna önmagamból és a józan eszem helyét átvette volna valami pokolian fárasztó és idegesítő izé. De... Hogy is kellene viselkednie egy depressziós tininek? Akinek az életére törnek és mindenki elhagyja, vagy elárulja? Nyilván nem tudom feldolgozni a történteket és segítségre van szükségem... 

- Ellie, ne már. - rázta a fejét a fiú. - Ebben a sztoriban egyedül én hibáztam. Nem voltam képes elengedni ami közöttünk volt. Nem akartam, hogy elfelejts és teljesen kiszeress belőlem, ezért megragadtam minden alkalmat. - vonta meg a vállait lemondóan. 

- Végül is, ha nem ragadunk meg ennyi alkalmat, talán sosem jutunk arra a szintre, hogy csak barátok legyünk. - felemeltem az állát, hogy végre a szemembe nézzen. 

- És kitudja, talán egy másik életben összetartozunk mi ketten. - a pimasz kis mosoly újra ott bujkált a szája sarkában. 

- És ha az is egy elbaszott tragédia lesz? - kénytelen voltam nevetni a helyzetünkön. 

- Akkor az lesz. De legalább a miénk. - és ez volt az utolsó mondat, amit aznap este kettesben ejtettünk. Charlie még egyszer utoljára magához szorított és erős karjaival úgy ölelt, mintha soha többé nem tehetné meg, aztán visszamentünk a nappaliba. 

Mosolyogva, két jó barátként ültünk le a többiekhez tudva, hogy a kapcsolatunk új szintre emelkedett és már soha többé nem fogjuk bonyolítani a másik életét. Most már teljes mértékben egymás támaszai leszünk barátként és ez így van jól. Én pedig holnap reggel elindulok Draco után, hogy végre megengedjem neki, hogy magyarázatot adjon.