𝐓𝐈𝐓𝐊𝐎𝐊, 𝐑𝐄𝐉𝐓𝐄́𝐋𝐘𝐄𝐊, 𝐊𝐄́𝐏𝐄𝐒𝐒𝐄́𝐆𝐄𝐊 melyeket nem tud irányítani az ember.
𝐀𝖚𝖗𝖔𝖗𝖆 𝐄𝖑𝖆𝖗𝖆 𝕯𝖊𝖑𝖆𝖛𝖎𝖌𝖓𝖊 élete teljesen megváltozott 13 éves korában és most egy teljesen új környezetbe kell beilleszkednie...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
- Miattad halt meg! - erős két csattant az arcomon. - Miattad! Ha te nem lennél, soha nem kellett volna oda küldenünk! - kiáltotta eszelősen az anyám, szemeiből megállás nélkül ömlöttek a könnyek.
- Baleset volt anya! Baleset! - üvöltöttem vissza torkom szakadtából, miközben fájdalmasan megtöröltem a könnyes, vörös arcom...
- Járhatott volna a Roxfortba! - folytatta az ordítást. - Ha te nem lennék még mindig élne! - anyám eszelősen kapott egy teáscsésze után és felém hajította azt, amikor azt hitte nem figyelek.
- Cassie, elég! - rontott be az étkezőbe apám, aki alig állt a lábain a sok whiskytől. A családom tönkrement. A bátyám holtan fekszik a koporsójában, de úgy éreztem én is éppen olyan halott vagyok belül. Éppen olyan halott, mint ő...
- Bárcsak te haltál volna meg! - szelte át a szobát anyám eszelős hangja, én pedig könnyek között üvöltöttem le magam.
- ELÉG! Fogd be, fogd már be! - ordítottam rá, az ablakok pedig egy pillanat alatt betörtek. Szilánkok repültek végig a szobán, megsebezve a benne állókat, én pedig lihegve pislogtam vissza a döbbent szüleimre.
- Rory! Rory, kelj fel! - rázta meg valaki a vállaimat hirtelen, mire összerezzenve kinyitottam a szemeimet.
- Draco? - ráztam meg a fejem zavartan. - Mit keresel az ágyamban? - néztem körbe a sötét szobában. A fiú aggodalmas, fehér arccal nézett vissza rám, miközben ujjaival finoman megérintette a csuklómat.
- Hallottam, hogy kiabálsz. Azt hittem baj van és... Szóval itt vagyok. - vonta meg a vállát.
- Csak rosszat álmodtam. - túrtam bele az izzadságtól nedves hajamba és visszaejtettem a fejem a párnámra. - Bocs, hogy felkeltettelek. - néztem a fiúra égő szemekkel.
- Amúgy is fent voltam. - húzta el a száját. - Figyelj, Ro. - hajolt kicsit közelebb hozzám és suttogóra fogta a hangját. - Nem a te hibád. Nem miattad halt meg. - mondta a fiú komolyan, lágyan megsimítva a hajamat. A szívem pedig hevesebben kezdett dobogni, amikor felfogtam milyen közel is van hozzám az arca. Megnyugtatott, ahogy hozzámért és boldoggá tett, hogy átjött hozzám. De nem szerethetem a barátom. Nem tehetek tönkre mindent...
- Köszönöm. - suttogtam egy halvány mosollyal az arcomon.
- Nincs mit. - mosolyodott el, majd felállt az ágyról. - Akkor én... Hagylak is aludni. - sütötte le a szemeit és elindult az ajtó felé. De... De én nem akartam hogy elmenjen és szinte gondolkodás nélkül ültem fel az ágyon.
