Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

1. fejezet

(Destiny's POV)

Kezdhetném a történetem hosszú monológgal arról, hogy ki is vagyok én, de az túl unalmas lenne, szóval inkább azzal kezdeném, hogyan is fordulhatott elő, hogy Amerika Kapitány itt fut mellettem, vagyis inkább gyorsan sétál, míg én majdnem a tüdőmet köpöm ki.

Az iskola pályázott valami pályázatban pénzre, ami mint később kiderült egyenesen Tony Starktól jött, és meg is nyerte. Ez egy tetemes összeggel járt és azzal, hogy Steve Rogers kapitány egy hónapon keresztül aktívan részt vesz az iskolai életben. Hogy ez mit takar? Kedve szerint beül néhány órára, ha szeretne, hozzászól, ha nem, akkor csak csendben meghúzza magát. Néha előadásokat tart a tornateremben, vagy csak egyszerűen a diákokkal beszélget, már amelyik nem akarja leteperni, mert hát ismerjük el, a nők oda meg vissza vannak érte. A fiúk meg, nos, fogalmazzunk úgy, szeretnének csak olyanok lenni, mint ő.

Szóval így lehet, hogy jelenleg itt sétál mellettem. És hogy, miért pont mellettem? Na, ez egy remek kérdés, de én sem tudom rá a választ. Nincs bennem semmi különleges. Az életem szar, az érettségi a nyakamon, legszívesebben egy sötét sarokba bújva várnám, hogy véget érjen a világ, de ehelyett itt futosgálok egy félistennel. Azt hiszem, legalább valami jó jutott nekem.

− Steve vagyok – szólalt meg egyszer csak a férfi és mosolygott. Úristen, azt hiszem én nekem most lett elegem. Ne értsetek félre, nem vagyok antiszociális, de eléggé hallgatag tudok lenni az ismeretlenekkel. Ráadásul éppen próbálom nem kiköpni a tüdőmet, nemhogy beszélgessek.

− Destiny – préseltem ki magamból végül.

− Asztmás vagy, igaz? – kérdezte, és hangjában, mintha együttérzés csengett volna. Én csak bólintani voltam képes, nem akartam magamat még egy kis levegőtől megfosztani. – Én is az voltam.

Meglepetten rápillantottam, de mivel majdnem sikerült elesnem, így inkább az utat figyeltem.

− Általában csak a monoton futásnál szoktam megérezni – mondtam szaggatottan. Magam sem értettem, miért kezdek el vele beszélgetni. Valószínűleg nem is érdekli, csak próbált kedves lenni, elvégre én senkit sem szoktam érdekelni.

− Akkor nem lehet, hogy pszichés eredetű? – pillantott le rám érdeklődve.

− Így még nem gondoltam végig – feleltem, és végre ekkor valahára meghallottam a tanár sípját, ami a futás végét jelezte. Megkönnyebbülten álltam meg és a térdemre támaszkodva lihegtem ki magamat.

A fiúk rögtön focizni kezdtek és hamarosan Amerika Kapitányt is hívták. A férfi vetett rám még egy pillantást, aztán csatlakozott a fiúkhoz. Én a röplabdázókhoz léptem, akik éppen akkor osztották a csapatokat. A focipálya és a röplabdapálya egymás mellett volt, így remek rálátás nyílt a fiúkra.

Nem tudom, mióta játszhattunk, de már egészen jól belejöttünk, mikor megéreztem, hogy bizsereg a tarkóm. Kíváncsian oldalra fordultam és még éppen láttam, ahogy Rogers kapitány belerúg a labdába, ami sebesen meg is indult...felénk. Amilyen gyorsan csak tudtam félre löktem az előttem lévő osztálytársamat és úgy vártam a labda érkeztét. Nem ez volt az első alkalom, hogy focilabdát kell hárítanom, elvégre megesik, hogy néha kimegy a labda, csak éppen arra nem számítottam, hogy ekkorra erő lesz benne. A labda csaknem leterített a lábamról. A cipőm hátracsúszott a homokban és csak a fal volt képes megállítani. Éreztem, hogy borzalmasan fájt az oldalam, de jelenleg az jobban érdekelt, hogy ki tudjam magamat lihegni. Ez a labda, ha fejbe talált volna valakit, az lehet, hogy meghal.

Rohanó léptek vonták el a figyelmemet a labdáról.

−Jól vagy? – Steve egy pillanat alatt ért oda hozzám és ragadta meg mindkét karomat. A labda kiesett a kezemből és ki tudja merre gurult. Értetlenül néztem fel a kék tekintetbe.