Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

16. fejezet

(Destiny's POV)

Hát, ez is eljött. Hivatalosan is leérettségiztem és megkaptam a bizonyítványomat. Tony, Sam és Clint úgy füttyögtek és tapsoltak, mintha magát a Nobel-díjat nyertem volna meg. Természetesen a többiek is ott voltak, csak ők picit visszafogottabban mutatták ki az örömüket.

Az ünnepség után Tony ragaszkodott hozzá, hogy elmenjünk egy étterembe, majd utána bulizni. Egy testhezálló sötétkék szoknya volt rajtam, amit Nat és Wanda erőltetett rám a tíz centis magassarkúval egyetemben. Kezdjük úgy, hogy sosem húztam ilyeneket, mivel apám miatt egyáltalán nem is járkáltam sehova, nemhogy olyan helyekre, ahol ilyen ruhákat kellett volna felhúzni. Szóval jelenleg eléggé feszélyezve éreztem magamat, pedig a ruha mindenemet takarta és viszonylag még a cipőben is tudtam menni.

A bérelt discoban már régóta üvöltött a zene és az emberek is remekül érezték magukat, akikről azt sem tudtam, hogy kicsodák. Az egészet Tony szervezte, így meg sem lepődök, hogy olyanok is vannak itt, akikről szerintem ő sem tudja, hogy ki.

Én a pultnál ültem és a gyümölcslevemet iszogattam, mikor Steve ült le mellém.

− Valami baj van? – kérdezte azonnal. – Nem érzed jól magadat?

Én megingatta a fejemet és nyugtatólak rámosolyogtam.

− Dehogy, csak sosem voltam még semmilyen buliban – sütöttem le a szemem. – És ami azt illeti eléggé feszélyezve érzem magam ebben a ruhában – mutattam végig magamon. Steve követte a kezem útját a szemével és mikor a csupasz combomhoz ért, elsötétül a pillantása.

− Ne érezd magad feszélyezve – mosolygott rám végül, mikor képes volt a szemembe nézni. – Gyönyörű vagy.

Éreztem, hogy elvörösödök, így sietve beleittam az üdítőmbe. Steve mosolyogva figyelt, mint aki pontosan tisztában van azzal, hogy mit miért is teszek.

− Hát, itt az ünnepelt – karolt át hirtelen Tony, amitől ijedten megugrottam a bárszéken. – Gyere, Hercegnő, táncoljunk!

És már szinte le is rántott a székről. Én majd a bokámat törtem, ahogy próbáltam követni az eléggé becsiccsentett férfit. Tony a táncparkett közepére vezetett és máris megpörgetett. Nem mondom, hogy nagyon nagy táncos lennék, de Tony mellett lehetetlen volt nem elengedni magad. Annyit nevettem közben, hogy már fájt a hasam. Aztán ahogy a szám változott a milliárdos úgy perdített át Clintnek. És ez így ment tovább egészen addig, amíg már azt hittem, hogy leszakad a lábam. Egy lassabb szám közeledett és én végre el tudtam szakadni Samtől, mikor hátulról valaki megérintette a vállamat.

− Felkérhetem egy táncra a hölgyet?

Ahogy megfordultam Steve-vel találtam szemben magamat, aki az egyik kezét félig kinyújtva felém, kérdőn nézett. Én mosolyogva és meghatottan csúsztattam a kezébe a sajátomat. A férfi közelebb vont magához és lassan lépegetni kezdtünk.

Tudtam, hogy Steve sosem táncolt, mert Peggynek szánta az első és összes többi táncát is. Most pedig mégis velem lépegetett a zene ütemére.

− Köszönöm – néztem fel a férfire és igyekezetem kipislogni az öröm könnyeit a szememből. Steve lágy tekintettel lehajolt és az ajkát a homlokomra tapasztotta. Mióta magamhoz tértem a Hulk utáni „csatából" egyre többször ad apró csókokat a homlokomra vagy a kezemre. Az elején még zavarba ejtett és feszélyezve éreztem magamat tőle, de aztán szépen lassan megszoktam és már szinte vártam, hogy megtegye.

− Ez a te napod – hajolt a fülemhez Steve. – Azt szeretném, hogy jól érezd magad.

− Tudod, hogy melletted mindig jól érzem magam – néztem fel rá. Amerika Kapitány hálásan elmosolyodott és a derekamon lévő kezével még közelebb húzott magához. A mellkasunk egymáshoz ért és képtelen voltam visszafogni egy sóhajt. Igen, Steve mellett olyan biztonságban éreztem magam, mint soha senki mellett sem. Forróság áradt szét a testemben, ahogy a férfi gyengéden simogatni kezdte a hüvelykujjával a kezemet. Végül átkaroltam a férfi nyakát, ő pedig mindkét kezét a derekamra tette. Így olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy egy papírlap sem fért volna be közénk. Az arcomat a mellkasára fektettem, míg ő az állát támasztotta meg a fejem tetején.

Olyan békés és meghitt volt az egész, hogy soha nem akartam, hogy véget érjen. Azonban zenének lassan vége lett, de mi még mindig összeölelkezve álltunk ugyanúgy. Aztán ahogy eltávolodtunk egymástól egy férfit pillantottam meg Steve mögött. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem a felénk közeledőt, aki egyáltalán nem illet be a többi ember közé. Vállig érő barna haja enyhén kócosan keretezte az arcát, amit félig egy fekete maszk takart.

Steve észrevehette, hogy valami baj van, mert ő is megfordult, de addigra a férfi már szinte ott volt mögöttünk. Bal kezével megragadta Steve karját és szabályosan eldobta. Én ijedten felsikkantottam. Nem semmi erő kell ahhoz, hogy pont Amerika Kapitányt dobja el, ráadásul ennyire egyszerűen.

A férfi leeresztette maga mellé a karját, amin most megcsillant a fény. Elhűlten vettem észre, hogy az egész bal karja fémből volt. Félve hátráltam egy lépés, de a férfi követett. Újra felemelte a kezét és ezúttal felém nyúlt, de egy lövés eltérítette az eredeti céljától és hátrébb ugorva tőlem fordult a támadója felé. Natasha újabb lövéseket adott le, amit a férfi a kezével védett ki.

− Gyere, el kell tűnnöd – ragadta meg Clint a karomat és kezdett húzni az egyik irányba. Körülöttünk az emberek sikítozva menekültek, így elég nehéz volt utat törni.

− Ki ez a férfi? – kérdeztem.

− Ő a Tél Katonája – felelte feszülten Barton, miközben egyre inkább a kijárat felé tolt. – A Hydrának dolgozik. Rogers volt barátja, akinek átmosták a fejét. – Erre meghökkenten kaptam vissza a fejemet a csata felé. Ő lenne Bucky, akiről Steve mesélt? Mintha a férfi megérezte volna, hogy figyelem, rám kapta a tekintetét és azonnal leszerelte a közelében lévő bosszúállókat, majd felénk indult.