(Steve's POV)
Óvatosan letettem Destinyt a kórteremben és kezemet az arcára simítva kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. A lány szemöldöke fel volt szakadva és a bal járomcsontján is volt egy nagy véraláfutás. Szeme megtörten csillogott rám.
Borzalmasan éreztem magamat. Neki egyáltalán nem kellene ilyeneken átmennie. Mikor zokogva felhívott, azt hittem elkésem. Hallottam a háttérből beszűrődő hangokat, hallottam miket ordított az apja neki. Már csak azokért az ocsmány szavakért megöltem volna. Hogy mondhat egy szülő ilyent a gyerekének? Milyen elvetemültnek kell lennie, hogy meg akarja erőszakolni a saját lányát?
− Minden rendben lesz – húztam bíztató mosolyra az ajkamat. Destiny aprót biccentett és haloványan viszonozta a mosolyomat, ami már egy picit enyhítet a szívemet markoló kézen.
Ekkor érkezett meg Banner, így én hátráltam egy lépést. A lány szinte ijedten figyelte, ahogy eltávolodok tőle. Még a suliban történtek sem viselték meg ennyire, mint ez.
− Üdv, Dr. Bruce Banner vagyok – mosolygott kedvesen Destinyre a doki. – Ellátjuk a sebeidet, jó?
Destiny vetett rám egy pillantást. Amikor megerősítően bólintottam felé, akkor ő is felengedett egy picit és megismételte a mozdulatomat.
− Destiny Benett − szólalt meg halk hangon. A szemem megrebbent és a testtartásom ismét feszült lett, ahogy meghallottam mennyire rekedt lett.
− Jól van, Destiny – biccentett Bruce. – Először is le kellene venned a pólódat!
A lány szeme azonnal ijedten elkerekedett és le akart ugrani az ágyról. Én sietve hozzá léptem és kezembe fogtam az ép kezét.
− Nem lesz baj – mormogtam neki. – Bruce csak meg akar vizsgálni. Itt senki sem fog bántani, ígérem!
A lány az ajkát rágcsálva bizalmatlanul méregette Bannert, aztán csüggedten lehajtotta a fejét és kezével a pólója aljához nyúlt. Ismét hátrébb léptem és figyeltem, ahogy Destiny pólója egyre feljebb kerül. Mikor feltűnt a melltartójának az alja, akkor kaptam észbe és sietve elfordítottam a fejemet.
− Steve, kimehetsz ám – mondta Banner. Még válaszolni nem volt időm, mikor Destiny könyörgő hangja megállított.
− Ne!
Mindketten a lányra kaptuk a fejünket. Szinte azonnal el is kerekedett a szemünk iszonyatunkban. Sok sérülést láttunk már és nem egyet kaptunk mi is, de még mi is csak nagyon ritkán néztünk ki úgy, mint a szilva.
Destiny felsőteste a legkülönbözőbb színekben játszott. A lány szégyellősen maga elé kapta a karját, de még ez sem fedte el a rengeteg foltot előlünk.
− Na, jó – tért magához Bruce. – Álljunk neki!
Innentől kezdve csendbe merültünk, csak Bruce szólalt meg néha, hogy utasításokat adjon a lánynak. Én karba tett kézzel figyeltem, ahogy doki leápolja Destinyt. Elég sokáig állhattam úgy. Már meg sem próbáltam elfordítani a tekintetemet a lányról. Minden egyes zúzódását mélyen az eszembe véstem, miközben azon elmélkedtem, hogy túl könnyen megúszta az apja.
Bruce hozzáért az oldalán lévő egyik nagyobb zúzódáshoz, amitől Destiny összerándult és felszisszenve elhúzódott a férfitől. Banner felpillantott a lányra, de aztán visszahajolt az oldalához és tüzetesebben megvizsgálta. Mikor a kezével óvatosan végigsimított rajta, Destiny újra megrándult.
− Ezt hogy szerezted? – kérdezte halkan a doki.
− Asztalsarok.
− Úgy néz ki, eltörött egy bordád minimum – mondta Banner, amitől még feszültebb lettem. – Péntek, teljes vizsgálatot!
YOU ARE READING
Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)
Fanfiction,,Már akkor tudtam, hogy ő más, mikor a kórházban beszélgettünk, miután eltörtem véletlenül a bordáját. [...] Tudom, hogy megfogadtam, hogy csak egy barát lesz a számomra. Viszont ezt az elhatározásomat az idő teltével egyre nehezebb volt betartani...
