Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

3. fejezet

(Destiny's POV)

A földre vetettem magamat, de a mellettem ülő lány nem volt ilyen szerencsés. Az egyik golyó fejbe találta. Üveges szemmel bámult rám, és én azt hittem, hogy menten elhányom magamat iszonyatomban. Sikítás töltötte meg a termet. Steve a testével védet két diákot, míg néhányan a padok alatt kerestek menedéket. De itt még nem volt vége.

Kommandósoknak tűnő alakok ugráltak be az ablakon és azonnal tüzet nyitottak ránk. Az egyik pontosan előttem érkezett. Megfordultam és felkaptam egy széket. A katona nem láthatott, hiszen háttal állt nekem, így könnyűszerrel tudtam hozzávágni a széket. A férfi ájultan összerogyott, én pedig a fegyveréért nyúltam.

Steve időközben több katonát is leszerelt. Éppen két idegennel küzdött, mikor észrevett. Futva megindultam az ajtó felé, miközben néhány osztálytársamat próbáltam felrángatni a földről. Ahogy a katonák észrevették, hogy mire készülünk, megindultak felénk. Három lövést adtam le, mire rájöttek, hogy nem lesz olyan könnyű elbánniuk velem. Az egyiknek eltaláltam a combját, míg a másik kettőt mellkason lőttem, azonban a golyóálló mellényük megvédte őket.

Az egyik férfi tüzet nyitott rám, mire én felsikkantva a tanári asztal mögé ugrottam. A tömény fa állta a lövéseket, de nem tudtam, hogy meddig fogja bírni. Hirtelen a lövések megszűntek. Óvatosan kidugtam a fejemet a fedezékem mögül. A katona holtan hevert Steve lába előtt. A férfi aggódva indult meg felém, de egy másik katona a háta mögül akarta megölni. Felemeltem a fegyverem és gondolkozás nélkül meghúztam a ravaszt, miközben csak imádkoztam, hogy elég jól célozzak. A golyó elsüvített Steve mellett és fejbe találta a katonát. Amerika Kapitány hátraperdült, de csak azt látta, ahogy a katona a földre roskad. Hozzám sietett és felhúzott az asztal mögül.

− Gyere, mennünk kell – határozottan maga után húzott. Még vetettem a katonára egy pillantást, aztán remegve hagytam, hogy Steve kivonszoljon. Megöltem egy embert. Gyilkos vagyok. Éreztem, ahogy ég a szemem, de képtelen voltam sírni. – Kellene egy telefon – túrt bele a hajába idegesen a férfi. Körülöttünk több halott is feküdt. Képtelen voltam nem rájuk nézni. Ezek az emberek nap, mint nap elmentek mellettem. Néhányukat személyesen is ismertem.

− Itt az enyém – remegve a zsebemhez nyúltam és előkotortam a készüléket. Steve azonnal kikapta a kezemből és tárcsázni kezdett.

− Tony – szólt bele. -, azonnal ide kell jönnötök. Az iskolát megtámadta a Hydra.

A háromnegyedét nem értettem annak, amiről beszéltek, de nem is nagyon volt rá lehetőségem, mert újabb katonák jelentek meg a fordulóba. Steve fölém hajolva a saját testével védett, miközben a berohantunk egy közeli terembe. A férfiak hamar utolértek minket, de Steve gyorsan végzett velük. Utána kézen ragadott és úgy indult tovább.

Érdekes volt, hogy nem féltem. Nem, inkább sokkolt voltam a sok halott miatt. Ráadásul én is megöltem egy embert.  Egyik kezemben még mindig a szerzett pisztolyomat szorongattam, azonban annyira remegett az egész testem, hogy félő volt, elejtem. Steve előttem feszülten fürkészte a környezetét.

− Ki fogunk jutni innen – pillantott hátra rám, és megeresztett egy biztató mosolyt. De hiba volt nem a környezetére figyelni. Két férfi termett előttünk a semmiből, és míg az egyik Steve-t vágta arcon a tussal, addig a másik felém indult.  Rászegeztem a fegyvert, de ő egy könnyed mozdulattal kicsavarta a kezemből. Visszakézből arcon akart vágni, de én elégszer védtem már meg magamat apámtól, hogy tudjam, mit kell csinálnom. Felemeltem a karomat, és míg az egyikkel hárítottam az ütését, addig a jobb kezemmel behúztam egyet neki. A férfi hátratántorodott egészen az egyik ablakig, de én itt nem álltam meg. Tudtam, hogyha nem használom ki az előnyömet, akkor amint picit is magához tér a kezdeti meglepettségből, nekem lőttek. Meg akart ölni, én pedig ezt nem hagyhattam. Hasba rúgtam, amitől átbucskázott a párkányon és kizuhant. A szívem összeszorult, ahogy meghallottam a tompa puffanást odakintről. Még egy ember halt meg a kezeim által.

 Steve felé fordultam, aki félig ájultan hevert a földön fölötte egy katonával, aki fegyvert fogott rá. A pisztolyomért vetődtem és a földön hasalva adtam le a lövést. A katona összecsuklott, én pedig Stevehez kúsztam.

− Még szép, hogy kijutunk innen – mosolyogtam rá bágyadtan, holott legszívesebb magamba roskadva zokogtam volna egy sarokban. A férfi megrázta a fejét és ingadozva felhúzta magát. Utána engem is felsegített és tovább indultunk.

Már a bejárat közelében voltunk, mikor az egyik ablak hirtelen betört mellettem. Ijedten az arcom elé kaptam a kezem, de nem kellett volna. A katona egy pillanat alatt mögém került és kés tartott a torkomhoz. Steve tehetetlenül állt előttünk, miközben én ijedten pillantottam fel rá.

− Eressze el – kérte feltartott kézzel a Kapitány. – Ő vele nincs dolguk, csak egy ártatlan. Én kellek maguknak, nem ő.

− A hős Amerika Kapitány egy jelentéktelen kislány életéért könyörög – nevetett fel karcos hangon a katona. Jobban a torkomnak nyomta a pengét, mire összerezzentem. Rámosolyogtam Stevere és felkészültem a halálra, de hirtelen egy nyílvessző állt a férfi hátába. Holtan esett össze, de én dermedten álltam a helyemen. Steve rögtön mellém sietett és átkarolt.

− Jól vagy? – pillantott le rám.

− Ezt komolyan kérdezed? - kérdeztem vissza hisztérikusan. 

− Ide rendeltek taxit? – szállt be az ablakon Vasember. Steve megkönnyebbülten felsóhajtott és társához lépett, aki a pajzsát tartogatta a kezében. – Egészen elveszett vagy nélküle – jegyezte meg, de lehetett érezni a hangján, hogy közben mosolyog.

− Inkább vidd innen Destinyt – felelte a Kapitány, és még egy utolsó biztató szorítás után ellépett előlem. – Kint találkozunk.

− Na, gyere hercegnő. – Tony mögém lépett és egy gyors mozdulattal az ölébe kapott. Kirepült az ablakon, de nem jutott messze, mert valami hátba találta. Zuhanni kezdtünk. Tony védelmezően átölelt, így a becsapódáskor az ütés nagy részét ő fogta fel. Végig csúsztam a betonon sikeresen felsértve több helyen is a bőröm. A fejemet rázva próbáltam magamhoz térni. Tony tőlem nem messze mozdulatlanul feküdt. Reméltem, hogy nincs komoly baja és csak elájult.

Egy csapat katona igyekezett felénk. Egy autó mögé húzódtam, és mikor elég közel ért az egyik, elvettem a fegyverét. Hamar tűzharcba bonyolódtam velük, de túl erőben voltak, nekem pedig csak egy fegyverem volt. Már kezdtem komolyan feladni, hogy valaha is élve ki fogok innen jutni, mikor több nyíl is elrepült mellettem és eltalált néhány katonát. A Fekete Özvegy is megjelent Thorral karöltve, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ez a nap ennél rosszabb nem is lehetne. Még egy utolsó lövést leadtam, mielőtt visszabújtam volna a fedezékem mögé. Néhány pillanat múlva végleg elhaltak a csatazajok, és én enyhén félve kukkantottam ki. Az udvar kész harctér volt, tele halottakkal. Fekete Özvegy Vasember mellett guggolt és megpróbálta magához téríteni. 

− Hol van Destiny? – hallottam Steve ijedt hangját.

− Itt vagyok – álltam fel az autó mögül. A Kapitány hozzám sietett és kezét az arcomra téve mért végig, hogy jól vagyok-e.

− Hála Istennek – sóhajtott fel a férfi.

− Szerintem Istennek nem sok köze van hozzá – szólalt meg egy férfihang. Oldalra pillantva egy középmagas, izmos férfit vettem észre, akinek a hátán egy tegez nyíl pihent, kezében pedig egy íj. – A kislány úgy szedte le a Hydrásokat, mintha mindennap ezt csinálná. Megmentette Tony életét.

− Nem szeretnék arról beszélni, hogy hány embert öltem meg ma – feleltem halkan. Lehunytam a szememet, de csak rosszabb lett. Most, hogy elmúlt az adrenalin tisztán éreztem, ahogy átjár a fájdalom. Lassan remegni kezdtem, de csak a halottak arcát láttam magam előtt.

− Destiny – suttogta Steve. Felpillantottam rá, de képtelen voltam a szemébe nézni. Hogy tud ezek után ilyen gyengéden rám nézni? Gyilkos vagyok. – Hé, figyelj rám! Nem vagy rossz ember.

− Gyilkos vagyok - suttogtam remegve.

− Én is az vagyok – felelte lágyan a férfi. – Szerinted ettől most rossz ember is vagyok? - Enyhén megrázta a fejem, miközben éreztem, hogy néhány könnycsepp kiszökik a szememből. – Jól van – ölelt magához. – Natasha kikísér. Nekem még van egy kis dolgom, de ha itt végeztem, megkereslek, rendben?

Aprót bólintottam és hagytam, hogy Natasha kitereljen az udvarról.