Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

22. fejezet

(Steve's POV)

Csendben haladtunk Buckyval egymás mellett a szobák felé. Olyan hihetetlen volt, hogy él és itt van velem. Mérhetetlenül boldog voltam, úgy éreztem egy hegyet is képes lennék leomlasztani a puszta kezemmel.

Benyitottam a szobámba, Bucky némán követett. A szekrényemhez lépve kutattam a barátom számára ruhákat, mikor ő halkan megszólalt.

− Destiny – hallottam a lány nevét, mire kérdőn megfordultam. -, ő mindig ennyire közvetlen?

Halványan elmosolyodtam, és amíg visszafordultam a ruhákhoz válaszoltam.

− Des, egy csodás nő, aki elég sokat szenvedett, de ennek ellenére is hisz az emberekben. Még az olyanokban is, akikről mindenki lemondott. Ha ő nem erősködik, hogy terepre akar menni, hogy kicsaljuk a Hydrát, akkor téged sem találtunk volna meg.

− Olyan törékenynek tűnik – felelte Buck. – Mikor megtámadtam a bárnál, akkor sem tűnt úgy, mint aki képzett harcos lenne.

− Mert nem is az – fogtam meg néhány ruhát, amiről úgy gondoltam, hogy jó lesz neki, és felé fordulva odaadtam. – Destiny az utóbbi időben csakis azért tanult néhány önvédelmi mozdulatot, hogy ne legyen teljesen elesett a hydrásokkal szemben. De azonkívül egyáltalán nem engedem, hogy bármilyen harcművészetet tanuljon.

− Miért?

− Mert nem bírná – feleltem. – Des egy tünemény, aki színt vitt az életünkbe. Nagyon megértő és segítőkész. Nem szeret másnak ártani. Tudod, évelején megtámadták az iskoláját, mikor én is ott voltam. Miattam egy csomó diák meghalt. Destiny nem hagyott magamra és megmentette az életemet Tonyéval egyetemben. De emiatt megölt embereket, ami után eléggé magába zuhant. Próbálta magát erősnek mutatni, de láttam a szemében, hogy egy része végleg megtört. Nem akarom, hogy kivesszen a csillogás a tekintetéből.

− Szerelmes vagy belé? − Enyhén hátrahőköltem a váratlan kérdéstől. Ezt látva Bucky arcán egy halvány mosoly jelent meg. – Még mindig nem tudott leplezni az érzéseidet. Még Peggynél sem csillogott így a szemed – tette a jobb kezét a vállamra.

− Szeretem – bólintottam, majd rögtön utána fel is sóhajtottam.

− Akkor mi a baj? Nem mered elmondani neki?

− Elmondtam – pillantottam a barátomra.

− Visszautasított? – kérdezte döbbenten.

− Nem – mondtam. – Azt mondta, hogy nem tudja, mit érez – túrtam bele a hajamba idegesen. – Megértem, az ő múltjával én sem biztos, hogy annyira szeretnék egy kapcsolatot. De aztán tegnap mielőtt elmentünk volna, megcsókoltam – láttam, hogy Bucky szeme elkerekedik, aztán egy elégedett vigyorra húzza az ajkát. – Ne képzelj bele sokat – lomboztam le azonnal. – Alig nevezhető csóknak, de azt mondta, hogy nem bánta, amiért így alakult. Megegyeztünk, hogy addig nem beszélünk az érzéseinkről, ameddig vissza nem szerzünk.

− Nos, itt vagyok – tárta szét a karját a férfi. – Mi tart vissza?

− Jelen esetben? – nevettem fel. – Hogy tiszta kosz vagyok.

Bucky rám nézett és elhúzta a száját.

− És büdös is.

*********

(Destiny's POV)

Mindenki ünnepelt és igazán felszabadult volt. A vacsora remekül telt, bár Bucky hallgatag volt, de szerintem ez fogható arra, hogy egészen eddig egy robot volt és nem igazán volt hozzászokva a társasághoz. A többiek ellenben vele olyan hangosak voltak, hogy a saját gondolataimat nem hallottam.

A társaság felével áttértünk a nappaliba, ahol Tony rögtön kitöltött néhány pohár italt. Én kapva az alkalmon, hogy Steve eltűnt valamiért a szobájába, gondoltam végre megkóstolom, milyen is a whiskey. Már éppen belekortyoltam volna, mikor Wanda rohant be a szobák felőli folyosóról.

− Steve mindjárt ideér – mondta nekem sietve. Én pánikolva siettem be a konyhába, ahol egyedül Bucky volt. A férfi meglepetten látta az ijedt arcomat.

− Segíts – kértem tőle és máris elé tettem a poharamat. – Ha Steve megtudja, hogy inni akartam, akkor növeli a kilométeremet futásnál. Utálok futni – nyüszítettem.

− Destiny! – kiáltotta a nevemet az emlegetett férfi eléggé gyanakvóan. Én felnyögtem és könyörgően néztem az előttem ülőre, akinek az arcán halvány, szórakozott mosoly jelent meg. Több időm nem volt, mert Steve belépett a konyhába, és ahogy megakadt a pillantása a whiskys poháron, felém fordult. – Ittál?

− Nem – ráztam meg a fejem. – Buckynak hoztam – fordultam a férfi felé és némán kérleltem nehogy beköpjön. Steve is a barátja felé fordult és kérdőn felvonta a szemöldökét.

− Igazán hagyhatnád inni – szólalt meg végül a férfi, és a kezét rákulcsolta a pohárra. – Nem lesz tőle semmi baja.

− Kiskorú – fonta össze a karját a mellkasa előtt Steve. Az én nyálam meg majdnem elcsöppent, ahogy megláttam a kidudorodó izmokat, pedig eddig nem volt rám ilyen hatással. Lehet jobb is, hogy nem ittam.

Bucky meglepetten pillantott rám a pohara felett.

− Hány éves vagy?

− Augusztusban leszek tizenkilenc – motyogtam.

− Mi már tizenhat évesen ittunk – pillantott vissza Steve-re, mire egy ez most komoly nézéssel meredtem én is rá.

− Komolyan, Steve? – vontam fel a szemöldökömet, és megindultam a nappali felé. – Azt hiszem, most megyek és kérek Tonytól valami piát.

− Meg ne próbáld – ragadta meg a csuklómat a férfi és visszarántott.

− Miért, mi lesz? – pillantottam fel incselkedve Amerika Kapitányra.

− Tudod, hogy mi lesz, ha iszol – nézett le rám Steve világító kék szemmel.

− Ezek után nem teheted meg, hogy növeled a kilométert – vágtam rá önelégülten.

− Már miért ne tehetném meg?

− Mert nem fogom lefutni – fontam össze a karomat a mellem előtt. Steve szeme egy pillanatra odatévedt, de hamar visszatalált az arcomhoz.

− Másképpen is meg tudlak büntetni – hajolt a fülemhez, hogy belesuttogja azokat a szavakat, amiktől egy pillanat alatt dermedtem meg. Éreztem, hogy a szívverésem megemelkedik, miközben a kezem remegni kezd, hiába volt összefűzve a mellkasom előtt.

− Ezt ne – nyögtem ki. Steve arcán azonnal átfutott a felismerés, ahogy meglátott, míg Bucky értetlenül figyelt minket.

− Des – nyúlt felém az előttem álló, de most nem tudtam volna elviselni az érintését. Még az övét sem. Így kikerültem a kezét és sietve távoztam a konyhából.