(Destiny's POV)
− Komolyan könnyebb lett volna darut hívatni, mint felcipekedni – jelentette ki lihegve Tony, ahogy beestünk a szintjükre. – Kirúgom az összes szerelőt!
Mire hazaértünk tönkrement a lift, így kénytelenek voltunk a lépcsőt használni, ami nem éppen a legjobb dolog, ha vagy harminc emeletet kell menned felfelé, megrakodva. Persze, Steve-n konkrétan meg sem látszik, hogy megerőltette volna magát, pedig ő vitte a csomagok tetemes részét. Én csak suttyomban tudtam eltulajdonítani néhány szatyrot, de azokat is Tonytól. Persze, Steve végig ferde szemmel meredt rám, de én csak negédesen rámosolyogtam és megrebesgettem a szempilláimat. Ennek ellenére én sem örültem a harminc emeletnyi lépcsőnek.
− Mi lenne – huppantam le a kanapéra fáradtan. -, ha legközelebb nem felfelé, hanem oldalasan építkeznél? – pillantottam Tonyra. – Akkor ezt elkerülhetnénk. Vagy mondjuk lefelé? Az még jobb lenne.
− Igazad van, hercegnő – tartott felém egy pohár alkoholt a milliárdos. – Legközelebb kibaszottul lefelé építkezek!
− Hogy beszélsz? – csattant fel Steve, mire meglepetten rá kaptam a szemem. Tony csak megvonta a vállát, mint aki már hozzá van szokva az efajta megszólalásokhoz és megbökött a pohárral. Már éppen nyúltam érte, mikor Amerika Kapitány elkapta előlem és csúnyán nézett rám. – Kiskorú vagy!
− Jaj, ne már nagypapi – forgatta meg a szemét Tony.
− Gyógyszert szed – mondta tovább a férfi.
− Nem is szedtem be – feleltem felháborodottan.
− Miért nem? – húzta össze a szemét Steve. Komolyan kezd úgy viselkedni, mint egy apuka.
− Mert nem szoktam szedni semmilyen gyógyszert sem!
− Azért a fogamzásgátlót nem árt beszedni hercegnő, ha csak nem akarsz visítozó kölyköket – kortyolt óvatosan bele az italába Tony.
− Tony!
− Stark!
Csattantunk fel egyszerre Stevevel. Tony behúzott nyakkal menekült ki a nappaliból.
− Én csak vigyázok rád, hercegnő! – kiáltotta biztos távolságból.
− Kösz, ha majd szűkségem lesz rá, te leszel az első, akinek szólok! – kiáltottam vissza dühösen, aztán sóhajtva Stevere néztem. – Tűntesd el azt a szart!
A férfi ismét összehúzta a szemét, de végül letette a poharat elég messze, hogy ne is lássam. Utána lehuppant mellém és átölelve magához húzott.
− Tényleg be kellene venned azt a gyógyszert – mondta halkan.
− Jól vagyok, Steve – mosolyogtam rá. – Ne aggódj!
Lassan eltoltam magamtól és megragadva néhány szatyrot a konyha felé indultam. Nekiálltam kipakolni belőlük, míg Steve a többit hordta befelé. Mikor mindennel megvoltam elgondolkodva a férfihez fordultam, aki a pultnak támaszkodva figyelt.
− Mit szeretnél enni?
− Nem tudom – vont vállat. – Amit csinálsz.
− Csak van kedvenc ételed – biccentettem kérdőn félre a fejemet.
− A palacsintát szerettem – felelte lassan a férfi, mintha még ebben sem lenne biztos. – Anyám sokat csinált a háború előtt.
− Akkor palacsintát csinálunk – mosolyodtam el, és máris a szekrényekhez léptem, hogy összeszedjem a hozzávalókat. – Nem mondom, hogy olyan lesz, mint édesanyádé volt, de ehető lesz.
Néhány perc múlva már palacsinta illat terjengett a konyhába. Megkértem Pénteket, hogy tegyen be néhány '40-es évekbeli számot, ezzel is Steve kedvére téve. Néhány szám annyira megtetszett, hogy ide-oda ugráltam sütés közben. Steve jót derülve rajtam segített.
− Nem tudtam, hogy bulizunk – rikkantott közbe Sam, mire majdnem leejtettem a serpenyőt. – Oh, kaja – csapott le azonnal a palacsintákra.
Én a fejemet rázva fordultam vissza a tűz felé. A fordulás közben egy pillanatra megakadt a szemem Steve-n, aki lágy tekintettel figyelt. Küldtem felé egy mosolyt és tovább folytattam a sütést.
Időközben a többieket is kicsalta a hasa, és mire végeztem a sütéssel, addigra szinte nem is maradt palacsinta. A bosszúállók viszont jóllakottan terpeszkedtek a székeken vagy ültek át a kanapéra a nappaliban.
− Visszavonom – szólalt meg Stark. – Mégis csak tetszik ez az egészséges étkeztetés. Isteni palacsintát csináltál, hercegnő – dobott felém egy csókot a férfi.
Én kacagva paskoltam meg a vállát és a szobám felé vettem az irányt, hogy tanulhassak. Az érettségi már itt volt a nyakamon és senki sem fogja megírni helyettem.
Bekuckóztam a szobámba és magam elé véve a matekkönyvemet próbáltam megoldani a példákat. Szerencsétlenségemre mindig is béna voltam belőle és emiatt nem is szerettem. Bár lehet, hogy ehhez a tanár bunkósága is hozzátett. Komolyan, szerintem velem direkt szívózik állandóan!
Egy óra szenvedés után nyöszörögve dőltem hátra az ágyamra. Nekem így kibaszottul nem lesz matek érettségim. Aztán jött az isteni szikra. Felkaptam a könyvemet és Péntek segítségével elindultam Tony laborja felé.
Szökdécselve és szempilla rebesgetve léptem be. A férfi rám pillantott és sóhajtva tette le a kezében lévő csavarhúzót.
− Mi kellene? – fonta karba a kezét. Én válasz helyet csak odanyújtottam a tankönyvemet. Tony felvont szemöldökkel vette el. – Azt akarod, hogy írjam meg a házidat?
− Nem – nyújtottam el. – Inkább korrepetálni kellene – mondtam kínosan. – Nagyon nem mennek a reáltantárgyak, élen a matekkal és a fizikával. És mivel te zseni vagy, így arra gondoltam, hogy talán tudsz segíteni – hajtottam le a fejemet.
Hallottam, hogy Tony felsóhajt, aztán a lapok súrlódását.
− Lássuk, miből élünk – mormogta.
Vigyorogva felkaptam a fejemet és vártam a csodára, ez esetben Anthony Starkra, hogy rendet tegyen a fejemben és egy ki világosságot hozzon.
KAMU SEDANG MEMBACA
Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)
Fiksi Penggemar,,Már akkor tudtam, hogy ő más, mikor a kórházban beszélgettünk, miután eltörtem véletlenül a bordáját. [...] Tudom, hogy megfogadtam, hogy csak egy barát lesz a számomra. Viszont ezt az elhatározásomat az idő teltével egyre nehezebb volt betartani...
