Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

37. fejezet

(Destiny's POV)

Elaludhattam, mert legközelebb, mikor magamhoz tértem, senki sem volt a nappaliban. Botladozva indultam el a konyha felé. Vagyis reméltem, hogy afelé, és jól emlékeztem Steve részletes leírására a helyiségeket illetően.

Miután nagy nehezen odaértem és még egy poharat is sikerült szereznem az egyik szekrényből, ittam egy jó nagyot, és máris azon voltam, hogy visszataláljak a szobámhoz. 

Ami úgy néz ki nem volt a legjobb ötlet.

Valószínűleg eltévedhettem, vagy ha nem is, akkor sem volt fogalmam merre lehettem. A falon húztam végig a kezemet segítség gyanánt, mikor megéreztem, hogy a tömör betont fa veszi át.

Erőteljesen bekopogtam és csak reménykedtem, hogy valaki lesz bent, nem csak egy üres helyiség volt. Szerencsémre hamarosan halk motoszkálás csapta meg a fülemet, majd az ajtó halkan kinyílt.

- Destiny? – szólalt meg egy hang, én pedig rögtön felismertem benne Buckyt.

Halvány mosolyra húztam a számat és megszólaltam.

- Ne haragudj, hogy megzavartalak, de azt hiszem, eltévedtem és nem tudom, hogyan találhatnék vissza a szobámba.

Még mielőtt folytathatnám a mondanivalómat, Bucky megérintette a karomat és vezetni kezdett.

- Miért nem üzentél Pénteken keresztül? – kérdezte egy idő után a férfi.

Én enyhén elnyílt ajkakkal csaptam magam enyhén homlokon.

- Ez eszembe sem jutott – mondtam.

- Ne csinálj többet ilyent – feddett meg enyhén Bucky. – Ha eltévedsz a toronyban, Steve szívrohamot kap.

Éreztem, hogy a férfi mosolyog, de én csak durcásan keresztbefontam a karomat.

- Átmeneti vak vagyok, nem életképtelen.

Bucky halkan felkuncogott.

- Tudom.

Hirtelen valami zúgást hallottam, a következő pillanatban pedig Bucky fémkarja a derekam köré szorult és a falnak perdített. Ahogy a hátam a falnak ütközött ismerős jelenetek játszódtak le előttem.

Bucky ahogy a falnak csap, miközben fémkeze a torkom köré szorul. Ahogy öntudatra ébred és elmondja, hogy a Hydra engem akar.

Egy másik emlékben, ahogy egymás mellett állunk és Steve-ről beszélgetünk.

Bucky egy kihallgatószobában ült és megtört tekintettel nézett ránk.

 Én, amint egy sötétbőrű, szemkötős férfivel kiabálok, majd megütöm.

A következőben már egy kilátóban voltunk, és a fémkeze erősebben a kelleténél ölelte körül a derekamat, miközben a férfi a vállamon zokogott.

Egy férfi hangja, majd a fájdalom, ahogy Bucky újra és újra lesújtott rám, míg el nem jött értem a megváltó sötétség.

Szédülve csúsztam le a földre. Kezemet a halántékomra tapasztottam, próbálván elnyomni a fejemben hasogató fájdalmat. Vérem a fülemben dobolt és csak akkor vettem észre, hogy sírok, mikor egy könnycsepp végiggördült az arcomon.

- Jézusom, Destiny, jól vagy? – ragadta meg Bucky a vállamat, amitől ijedten felsikkantottam. Nem magától a férfitől féltem, egyszerűen a hirtelen mozdulat ijesztett meg az emlékek után.

Azonban a halk sikolyomtól azonnal eltűnt a vállamról a keze.

- J...jól vagyok – motyogtam erőtlenül.

- De hisz' te sírsz – mondta a férfi és idegesség csendült a hangjában. – Megsérültél? Erősebben fogtalak meg? Tudod mit? Inkább szólók Steve-nek.

Bucky idegesen járkált előttem, miközben Pénteken keresztül üzent Steve-nek.

- Jól vagyok – feleltem, és a falnak támaszkodva felálltam. Azonnal megszédültem és a fejem is jobban kezdett hasogatni, amitől Bucky csak még idegesebben fújtatott.

Alig egy perc múlva meghallottam a gyorsan közeledő lépteket.

- Mi történt? – ért el hozzám Steve hangja. Enyhén lihegett, miközben mindkét kezével megragadott két oldalt a felkaromnál. Éreztem magamon égető tekintetét, amivel gondolom felmérte, hogy rendben vagyok-e.

- Stark egyik robotja – felelte dühösen Bucky, de éreztem, hogy dühe félig a tehetetlenségből fakad, hogy nem tudja, mitévő legyen velem. Nem hibáztattam érte. - Destiny nincs jól.

Steve keze megmerevedett a karomon, de nem okozott fájdalmat.

- Jól vagyok – vetettem ellent. – Csak megfájdult a fejem.

- Nem lenne szabad ennyit mászkálnod – jelentette ki Steve.

- Nem fogok egésznap ágyban feküdni – feleltem konokul.

- Igen, tudom.

Éreztem, hogy a férfi mosolyog. Aztán a következő pillanatban felkapott, amitől meglepetten kapaszkodtam a nyakába.

- Irány pihenni – mondta, amitől fújtattam egyet, de hagytam, hogy tovább haladjon. 

**********

- Most már kinyithatod a szemed – szólt Bruce.

Lassan nyitottam fel a szemem, de még így is azonnal hunyorogni kezdtem a fénytől.

Hetek teltek el, mióta felébredtem, és doki úgy vélte, most már itt az ideje leszedni a kötést a szememről.

Ahogy a szemem kezdett hozzászokni a fényhez, egyre kivehetőbbek voltak a tárgyak és doki alakja is.

- Még el kell végeznünk néhány tesztet aztán, ha minden rendben, akkor mehetsz is – mosolygott rám a férfi, és egy kis elemlámpát vett elő. – Kérlek, kövesd a fényt a szemeddel!

Úgy tettem, ahogy kérte és még néhány teszt után hagytam, hogy odébb lépjen és a gépen pötyögjön valamit. Addig én érdeklődve nézelődtem.

- Jól van – fordult felém. – Úgy látom, minden rendben – mosolygott rám, amit én is viszonoztam. – Azért a szemcseppet még használd pár napig.

- Úgy lesz – biccentettem vigyorogva és leugrottam a vizsgálóasztalról. Elköszöntem a férfitől, és mint egy kisgyerek, csillogó tekintettel fedeztem fel a tornyot.

A többiek bevetésen voltak, így bőven volt időm nézelődni. Ahogy egy-egy ismerős tárgy jött velem szembe, úgy ugrott be egy-egy emlék is.

Még mindig nem volt teljes, de már sok mindenre emlékeztem és az, hogy végre újra látok még inkább hozzátett, hogy ne csak egy-egy hang vagy érintés után ugorjanak be a dolgok.

A körutam után első utam azonnal a konyhába vezetett. Ez alatt a pár hét alatt utáltam, hogy semmit sem csinálhattam konkrétan, így most első dolgom volt végre egy kiadós vacsorát csinálni. Elegem volt a pizzából!

Az illatok már belengték a konyhát, mikor meghallottam a lift csengőjét. Hamarosan ismerős hangok csapták meg a fülem.

- Csak én érzem ezt? – kérdezte Tony.

- Én is érzem – felelte Sam.

Sietős léptek közeledtek, majd az ajtóban felbukkant a csapat. Ámulva néztek rám, míg én vigyorogva megszólaltam.

- Meglepetés!