Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

15. fejezet

(Destiny's POV)

Egy hétig feküdtem a gyengélkedőn. Steve amikor csak tehette, ott ült mellettem, de a többiek is gyakran járkáltak. Egy hét után ugyan két mankóval, de végre járkálhattam és a saját szobámban aludhattam. A gipsz még minimum öt hétig lesz rajtam, ami azt jelenti, hogy még az érettségi első felében is rajtam lesz. A suliba már jövő héten visszamegyek, mert nem akarok annyit hiányozni.

− Komolyan, Des, le foglak kötözni az ágyadban – lépett mögém összefont karral Steve. Éppen a konyhában főztem, amitől el voltam tiltva, sok más dologgal egyetemben. Ha a többieken múlott volna, akkor egésznap csak feküdtem volna.

− Halálra unnom magamat és mindenemet elfekszem – lestem hátra a vállam felett. – És különben is pont te mondott ezt nekem, mikor te sem tudsz megülni a fenekeden – böktem meg a könyökömmel a férfit.

− Én háromszor olyan gyorsan gyógyulok, mint te – felelte Steve kioktatólag.

− Hacsak nem akarsz a válladra dobni és visszavinni, akkor nincs miről beszélnünk – fordultam vissza a vacsi felé.

Nos, nem kellett volna. Steve villámgyorsan elnyúlt mellettem és lezárta a tűzhelyet. Utána felkapott és valóban a vállára dobva indult ki a konyhából.

− Steven Grant Rogers! – kiáltottam fel dühösen. – Ha nem teszel le most azonnal, megismertetlek az öklömmel!

− Vállalom ezt a kockázatot – felelte nemtörődően a férfi.

Én pufogva rácsaptam a hátára, de csak kinevetett. Steve a szobámba letett az ágyra és mielőtt egyáltalán felkelhettem volna, már felettem is volt. Arca milliméterekre volt az enyémtől.

− Mit...mit csinálsz? – kérdeztem halkan.

− Megakadályozom, hogy felkelj – felelte ugyanolyan halkan Steve. Pillantása az ajkam és a szemem között cikázott, ami egyre inkább zavarba ejtett. Mégis miért bámul így rám? Nem tudom, meddig bámulhatott így. Talán percekig, vagy órákig, de végül nagyot sóhajtva legördült rólam. Én még mindig enyhén sokkoltan pislogtam felfelé, mikor oldalról átkarolt és magához húzott. Hevesen dobogó szívvel simultam az ölelésébe. Miért éreztem hirtelen feszélyezve magam?

********

Eljött az ideje, hogy visszamenjek a suliba, de nem volt benne sok örömöm. A diákok így is folyton bántottak, és most, hogy félig rokkant is lettem, még inkább megnehezítik az életemet. A könnyeimet nyeldesve értem haza.

− Szia – köszönt rám mosolyogva Wanda. – Milyen volt a suli? − Aztán ahogy meglátta az arcomat, lehervadt a mosolya és aggódva közelebb lépett. – Megint bántottak? – kérdezte halkan. Én csak szipogva bólintottam. – Ez nem mehet így! – csattant fel a lány.

− Mi nem mehet így? – jelent meg Natasha is a szobában. Mikor ő is meglátott, azonnal összetette a dolgokat. – Adjak egy Glock 17-est? – kérdezte teljesen úgy, mintha az időjárásról beszélgetnénk.

Én a könnyeimet nyelve felnevettem és megráztam a fejemet.

− Jól vagyok, csajok – mosolyogtam rájuk, de hát nem pont két ügynöknek kellene előadnom ezt a hazugságot. A két lány teljesen egyszerre tette karba a kezét és kiáltotta el magát.

− Steve!

A fenébe!

Nagyot nyelve próbáltam kisurranni a nappaliból, mielőtt a férfi meglát, de két nyavalyás mankóval irtóra nehéz szaladni. Steve már azelőtt ott volt, hogy két lépést tehettem volna.