Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

27. fejezet

(Destiny's POV)

− Stevenek igaza volt – mondta utána halkan.

− Miben? – vontam fel a szemöldökömet.

− Hogy mindenkiben képes vagy meglátni a jót. Még az olyan szörnyetegekben is, mint én – hajtotta le a fejét a férfi.

− James Buchanas Barnes – fordultam felé csípőre tett kézzel. Bucky felnézett rám, de a szigorú pillantásommal nem tudott mit kezdeni. – Lehet, hogy szuperkatona vagy, de ha még egyszer szörnynek mered magadat nevezni, akkor olyat lekeverek, hogy azt fogod kívánni, bárcsak inkább Hulk tette volna! Nem vagy szörnyeteg – érintettem meg a fémkarját. – Azokat a dolgokat nem te tetted! A Hydra játszott az elméddel. Te nem a Tél Katonája vagy!

Buck ökölbe szorította mindkét kezét és sűrűn pislogva próbálta elűzni a könnyeit, ami nem igazán sikerült neki.

− Jézusom, nem bőghetek – nevetett fel, de a szeméből kicsordult egy könnycsepp. Durván letörölte és elfordította a fejét.

− Már miért ne bőghetnél? – léptem hozzá közelebb. – Itt a vállam és senki sem fogja látni – mosolyodtam el.

A férfi vöröslő szemmel pillantott vissza rám és mintha egy gát szakadt volna át benne, karolt át, hogy fejét a vállamra hajtva sírhasson. Nem szóltam egy szót sem, mikor a fémkeze erősebben a kelleténél szorította a derekamat, csak nyugtatólak simogattam a hátát. Tudtam, hogy szűksége van erre. A férfiak amúgy is szégyellnek sírni más előtt, de Buckynak nem sok mindenkije volt, akinek a vállán kisírhatta volna magát. Steve jelenleg nem rúgott labdába, szerintem Buck csalódott benne. Így maradtam én.

Mire visszaértünk a Toronyba, addigra a Nap már régen lement. A liftből kiszállva azonnal Steve-be és még néhány másik bosszúállóba futottunk.

− Már azt hittem, leléptetek az egyik kocsimmal és a kártyámmal – mondta köszönés helyett Tony.

− Lehet jobban jártunk volna – morogtam az orrom alatt.

− Destiny, tudod, hogy... – kezdte Steve, de durván félbeszakítottam.

− Igen, tudom, de ő a legjobb barátod! – kiáltottam fel mérgesen. – Az, amit vele tettek nem kihallgatás volt, hanem szemrehányás! Bucky nem ezt érdemli. Ti meg csak ott álltatok és végignéztétek, ahogy tönkreteszik! Nem elég, hogy átmosták az agyát, hogy megkínozták, ki tudja hányszor, még a szemére is vetettetek olyan dolgokat, amikről ő nem is tehet – lábadt könnybe a szemem. − Tudom, hogy megvan a protokoll, amit követni kell, de ha már te sem bízol a barátodban, akkor majdnem teljesen felesleges volt kimenteni onnan. Mert ugyan visszakapta az elméjét, de ezzel együtt minden rászakadt, amit akaratán kívül tett és ebbe bele fog rokkanni, ha nem állsz mellette – Hagytam, hogy a könnyeim végigguruljanak az arcomon, de nem vettem le a pillantásomat Steve-ről. Láttam rajta, hogy megértette mit akarok mondani, mert az ő szemében is könnyek gyűltek.

− Akkorra egy barom vagyok – fordította Bucky felé a pillantását. – Meg tudsz nekem bocsájtani, Bucky? – lépett közelebb a barátjához.

James egy pillanatig fürkészve figyelte Steve-t, aztán kitárta a karját. A két férfi összeölelkezett, én pedig szipogva letöröltem a könnyeimet.

− Tényleg elmehetnél a Dalai Lámának, kiscsillag – kotyogott közbe Tony. – Komolyan mindenkit meg tudsz békíteni. De – húzta széles vigyorra az ajkát a milliárdos. – ezt látnod kell. − Némi ügyködés után a tévén megjelent egy felvétel, ahol éppen Furyt küldöm a padlóra. Csak ez a kis részlet volt, de az újra és újra lejátszódott. – Nézd, az arcát! – kiáltott fel nevetve Tony. – Úgy szakadtam a röhögéstől, hogy majdnem összeestem. És az a beszéd! Még én is megijedtem, de ezentúl én is kalózutánzatnak fogom hívni!