Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

34. fejezet

(Steve's POV)

Mikor kinyílt a gyengélkedő ajtaja, úgy ugrottam a kilépő Banner elé, mintha rúgóra léptem volna. Látva Bruce gondterhelt arcát, görcsbe rándult a gyomrom.

− Hogy van? – támadtam le azonnal.

− Amnéziás – felelte a doki. – Nem emlékszik ránk, csak rád – pillantott rám a férfi. – Nem tudja, hogy mi történt vele, és arra sem, hol van. Tudja, hogy Steve-vel lakik és van arról sejtése, hogy mások is laktak vele, de nem tudja, kik és hol. Azt hiszem, mindent Steve-hez köt.

− Akkor most mit tegyünk? – kérdezte Natasha.

− Steve-t akarja – felelte Bruce. – Ő most bemegy, de a többiek csak szépen lassan és egyesével látogassák. Nem tudhatjuk, hogyan fog reagálni, milyen emlékeket fog előhozni. Az is lehet, hogy nem fog visszatérni az emlékezete.

Erre mind megfeszültünk. Én magamban hálát adtam, hogy legalább rám emlékszik. Fogalmam sem lett volna, mihez kezdek, ha engem is elfelejt.

− Bemegyek hozzá – jelentettem ki, és mikor Bruce bólintott, a kilincs után nyúltam.

− Még valami – szólt utánam a férfi, mire megtorpantam. – Nem lát rendesen.

Megfeszültem egy pillanatra, de aztán szó nélkül benyitottam a kórterembe. Destiny hallhatta, hogy valaki belépett, mert felém fordította a fejét, de semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni az arcáról. A szemében sem csillant a felismerés szikrája. Összeszorult a szívem, hogy újra itt kell látnom a lányt.

Lassú léptekkel közeledtem hozzá, hogy ne ijesszem meg. Mikor az ágyához léptem elmosolyodtam és leültem a székre.

− Szia, Des – mondtam lágyan. A lány szeme enyhén kitágult és megrezzent az ajka is.

− Steve? – kérdezte halkan.

− Igen, én vagyok – bólintottam összeszoruló torokkal, ahogy megláttam, hogy Destiny keze tapogatva indul el felém. Mind a két kezemmel az övé után nyúltam és megfogtam. – Itt vagyok.

− Nem emlékszem – mondta megremegő ajkakkal. – És nem látlak.

− Semmi baj – feleltem halkan. – Majd eszedbe jutnak a dolgok.

Des arcán könnyek gördültek le, de ezek ellenére is szomorúan elmosolyodott.

− Rád emlékszem. Azt hiszem, bármi is történt velem, téged képtelen lennék elfelejteni.

Megdobbant a szívem a szavaira.

− Én sem tudnálak elfelejteni – pusziltam meg a kezét, aztán reszketegen kifújtam a levegőmet. – Szeretlek, Des.

A lány rám nézett és megszorította a kezemet.

− Azt hiszem, hogy én is szeretlek Steve – felelte remegve. Nem tudtam, mit feleljek, rettenetesen boldog voltam, hogy ő is ugyanúgy érez, mint én. Óvatosan felé hajoltam és megcsókoltam. Destiny azonnal fájdalmasan felnyögött, amitől bűntudatosan elhúzódtam.

− Ne haragudj – cirógattam bocsánatkérően a kezét.

− Nem haragszom, csak az egész fejem sajog. El sem merem képzelni, hogy nézhetek ki.

− Te mindenhogyan gyönyörű vagy – mondtam, és úgy is gondoltam. – Emlékszel hova szoktunk járni kettesben?

− A kilátóra gondolsz? – kérdezte a lány, én pedig boldog voltam, hogy azonnal tudta a választ.

− Igen – bólintottam. – Ha jobban leszel, elviszlek oda. Csak te és én.

− Randira viszel? – húzta fel enyhén a szája sarkát Des.

− Igen, randira – mosolyogtam.

Mindenféle apróságról beszéltünk. Bruce mondta, hogy ne erőltessük az emlékezést ezért igyekeztem olyan dolgokról beszélni, amik csak kettőnkhöz kőtődnek.

Egész éjszaka ott maradtam mellette. Még akkor is, mikor ő már rég aludt. Másnap arra ébredtem, hogy Tony mellettünk motoszkál. Des mellettem hunyorogva próbálta kivenni a férfit, de láttam a csalódottságot és a homályt a szemében. Ahogy Tony rájött, hogy mindketten felébredtünk, felénk fordult.

− Jó reggelt, Csipkerózsika – mosolyodott el a megszokottól ellentétben lágyan és gúnymentesen. Destiny értetlenül fordult a hang irányába.

− Öhm, jó reggelt – felelte bizonytalanul.

− Tony vagyok, playboy, milliárdos, emberbarát és nem mellesleg egy zseni – sorolta a férfi visszatérve a szokásos stílusához. – Ja, és ki ne hagyjam, hogy én vagyok vasember – tette még hozzá váll vonva, mintha nem lenne fontos.

− Maga adott pénzt a sulimnak – mondta összevont szemöldökkel a lány, de hamar ellazította az izmait. – Miért van itt?

− Nos, tekintve, hogy ez az én házam, jó, hogy itt vagyok – vágta rá Tony.

Destiny arcán hitetlenkedés suhant át.

− Akkor én mit keresek itt? – kérdezte összezavarodva.

− Nézd, Hercegnő – sóhajtott fel Vasember. – Tudom, hogy Bruce azt mondta, hogy ne erőltessük az emlékezést, de szerintem tudnod kellene néhány dologról.

− Tony! – szóltam rá figyelmeztetően.

− Tudni akarom – vágott közbe Des. Rákaptam a szemem és aggódva végigmértem. A lány könyörgően nézett az irányomba, mire megadóan felsóhajtottam és bólintottam Tony felé.

− A Bosszúállók tornyában vagy, itt élsz velünk – kezdte a milliárdos. – Az a vénember, ott melletted – bökött felém, mire megforgattam a szemem. -, a barátod. Te vagy a csapat lelke, mindenkihez van egy jó szavad. Sőt, még az olyan elvetemült lelkekhez is értesz, mint Barnes vagy Hulk. – Itt egy feddő pillantást vetettem rá. – Oh, és majd elfelejtettem. Istenien főzöl –kacsintott Destinyre a férfi. 

**********

(Destiny's POV)

− Azt akarod mondani, hogy én ismerem az összes Bosszúállót, sőt, mi több velük élek? – ráncoltam a homlokomat, amennyire tudtam, nem törődve az arcomba hasító fájdalommal.

− Pontosan – felelte a férfi, akire elmondása szerint emlékeznem kellene.

− Akkor miért van, hogy egyedül Steve-re emlékszem? Elvégre ti is az életem szerves részei voltatok. Vagy nem kedveltük egymást? – kérdeztem félve az utolsó mondatot.

− Téged mindenki kedvel, Hercegnő – csengett a válasz, és mintha felháborodást hallottam volna kiszűrődni a hangjából.

− Fogalmunk sincs, miért nem emlékszel – szólalt meg csendesen Steve.

− És mi van, ha nem fognak visszatérni az emlékeim?

− Akkor szerzünk újakat – vágta rá rögtön Tony, amitől egy halovány mosoly tűnt fel az ajkamon. Emlékezni akartam rá és a többiekre is, de semmi sem ugrott be. Mégis őt hallva, mintha egyfajta bizalom ébredt volna bennem, amit nem tudtam hova tenni. Talán nem emlékeztem, de valahogy a testem mégis tudta, hogy bízhatok benne.

− Szeretnék a többiekkel is találkozni – mondtam végül határozottan.

− Ez a beszéd, kislány! – kiáltott fel a férfi, és éreztem a hangján, hogy vigyorog.