Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

33. fejezet

(Steve's POV)

Benyitottam a kihallgató terembe és oda sem pillantva vágtam be jó erősen. Dühösen összefontam a karomat a mellkasom előtt és megvetettem a lábamat. Nem sok hiányzott, hogy nekiugorjak a legjobb barátomnak, hiába tudtam, hogy nem ő tehet Destiny állapotáról.

Bucky megtörten nézett fel rám. Tonynak, Samnek és Wandanak sikerült észhez térítenie, de azóta magánzárkában volt.

− Hogy van Destiny? – kérdezte halkan. Hangja bűntudatosan csengett.

− Nem jól – feleltem komoran, és még inkább megfeszültem. – Majdnem meghalt, és fogalmunk sincs, hogy a fejére mért rengeteg ütés, hogyan károsította az agyát.

− Steve – nézett rám bánatosan Buck. – Én annyira sajnálom. – Láttam, hogy megremeg a válla. – Megszerezték a könyvet. Destiny próbált megállítani, de én bántottam – horgasztotta le a fejét. – Egy szörnyeteg vagyok – mondta alig hallhatóan.

Hangosan kifújtam a levegőt és próbáltam visszafojtani a bennem lángoló indulatokat. Nem Bucky tehet a dolgokról, ő is csak egy áldozat volt. Az igazi bűnös szabadlábon van és nincs garancia, hogy nem tör be újra, hogy használja megint a könyvet.

Közelebb léptem Buckyhoz és a vállára tettem a kezemet. A férfi felkapta a fejét és döbbenten nézett rám, de az én arcom még mindig komor volt.

− Nem vagy szörnyeteg – mondtam. – És ha Destiny megtudja, hogy ezt mondtad magadra, akkor nagyon haragudni fog rád.

− Így is haragudni fog rám – rázta meg csüggedten a fejét Bucky. – Gyűlölni fog.

− Ismerem Dest, és biztos vagyok benne, hogy nem téged fog okolni a dolgok miatt – feleltem. – Mindenesetre nem hagyhatjuk, hogy ez újra megtörténjen. – Buck kérdőn nézett rám. – Tonyék nem tudják kiszedni a programot a fejedből, de ismerünk valakit, aki képes rá. – Barátom szemében felcsillant a remény. – Azonban ahhoz el kell menned elég messzire.

− Ha ezzel újra a magam ura lehetek, akkor megteszem – vágta rá azonnal. – Nem akarok több embert bántani.

Biccentettem és hátrébb léptem.

− Szeretnéd meglátogatni Dest? – pillantottam rá kérdőn.

− Nem vagyok bezárva? – kérdezte tétován.

− Nem.

Azzal hátat fordítottam neki és kinyitottam az ajtót. A vállam felett kérdőn hátrapillantottam rá és csak akkor mozdultam meg újra, mikor Bucky megmozdult. Együtt léptünk be a gyengélkedőre, ahol már csak Destiny feküdt. Clint már tegnap visszatért a saját szobájába.

Mindketten az ágyhoz léptünk. A lány arca szinte semmit sem javult ez alatt a két nap alatt. Talán csak a szeméről ment le egy picit a duzzanat. Bucky megmerevedett mellettem. Oldalra pillantottam rá, de ő addigra már Destiny ágya mellett térdelt és a lány kezét szorongatva sírt.

− Annyira sajnálom, Destiny – mondta remegő hangon. – Az elejétől kezdve elfogadtál és úgy viszonyultál hozzám, mint egy normális emberhez, de én tényleg egy szörnyeteg vagyok.

Belefájdult a szívem, ahogy a barátomat néztem. El sem tudom képzelni, mekkora bűntudata lehet. Destiny valóban mindig mellette volt, és úgy bánt vele, mintha soha nem is létezett volna a Tél Katonája.

− Meg fog bocsájtani – mondtam halkan és lenéztem a lányra. – Hidd el, hogy ugyanúgy fog rád mosolyogni, mint eddig.

− Nem – rázta a fejét sírva Buck. – Nem fog. Nem érdemlem meg!

Sóhajtva húztam az ágy mellé két széket. Az egyikre felhúztam Buckyt, míg a másikat én foglaltam el. Csendben vártam, hogy megnyugodjon. Tudtam, akármit is mondanék, Bucky jelenleg annyira utálja magát, hogy semmi sem használna. Így csak csöndben ültünk egymás mellett és arra vártunk, hogy Destiny felébredjen.

*********

(Destiny's POV)

Szétszakadt a fejem. Biztos voltam benne, hogy betörött a koponyám. Annyira fájt az egész arcom, hogy akaratlanul is könnyek csordultak ki a szememből. Összeszorítottam a szemem, de még az is kimondhatatlanul fájt. Hiába próbáltam rendesen látni, csak homályos foltokra futotta.

− Destiny? – hallottam egy hangot. Igyekeztem a hang irányába fordítani a fejemet, de még ez is fájt. Egy homályos folt kúszott be a szemem elé, de nem tudtam ki lehet az. Ismerős volt a hangja, de nem tudtam rájönni, ki az. Egyetlen személy jutott eszembe, akire emlékeztem és a nevét is tudtam.

− Steve? – nyögtem ki nehezen. – Hol van Steve?

− Nyugodj meg – csitított a hang. – Mindjárt ő is itt lesz. Emlékszel rám?

Próbáltam kivenni az alak arcát, de csak egy nagy fehér pacát tudtam felfogni belőle. Gondolom, ő lehet az orvos. A hangja felettébb ismerős volt, de nem jutott eszembe.

− Nem látok rendesen – feleltem inkább, mintha ez kibúvó lenne.

− Az a fejedet ért ütések miatt lehet – felelte az orvos. – Arra emlékszel, hogy mi történt és hol vagy most?

Lehunytam a szemem, ahogy megpróbáltam emlékezni, mi is történt. A fájdalomra emlékeztem egyedül. Kezdtem pánikba esni, ahogy semmi sem jutott eszembe csak Steve. Steve-t akartam, tudtam, hogy mellette biztonságban leszek, és akkor talán még a dolgok is az eszembe jutnak.

− Nem – mondtam elakadóan. – Steve merre van?

− Mindjárt bejöhet, de még muszáj kérdeznem pár dolgot, hogy felmérjem, mennyi mindenre nem emlékszel – mondta nyugtatólak a doki. – Mikor születtél?

− 2000-ben – feleltem halkan. – augusztus 15-én.

− Tudod, hol laksz?

Szólásra nyitottam a szám, de félúton elakadtam. Valami rémlett, hogy nem a családommal, mert apám bántott. De akkor most hol élek?

− Én... - kezdtem bizonytalanul. – Azt hiszem, hogy Steve-vel lakom. És még... – újból megakadtam, mert beugrott egy halvány sejtelem, hogy mások is laktak velünk, de nem tudom, hogy kik. De azt hiszem, hogy szerettem őket. – És még másokkal.

− Emlékszel a nevükre? – kérdezte újra a doki.

Próbáltam felidézni a nevüket és az arcukat, de egyre jobban fájni kezdett a fejem, pedig már így is sajgott.

− Nem – feleltem végül halkan. Újból sírni kezdtem. Úgy éreztem, hogy emlékeznem kellene rájuk, de hiába akartam nem történt semmi.

− Ne aggódj – érintette meg a doki a kezemet, amitől összerezzentem. – Átmeneti amnéziád lehet. Ez teljesen normális a te helyzetedben. – Meg akartam kérdezni, hogy mégis milyen az én helyzetem, de a férfi újabb kérdést tett fel. – Steve-ről mit tudsz?

− Ő Amerika Kapitány – mondtam rögtön, mert rá tisztán emlékeztem. Ő volt az én egyetlen biztos pontom. – Az iskolámban ismertem meg, megmentett apámtól. A barátnője vagyok. – És ahogy ezt kimondtam, úgy áradt szét bennem a melegség és a bizonyosság, hogy ez igaz.

− Jól van – bólintott a férfi. – Behívom neked.

− Köszönöm. – Megpróbáltam mosolyra húzni a szám, de a fejem kétszer akkora volt, mint kellett volna, és konkrétan azt sem tudtam, hol van.

Hallottam a doki távolodó lépteit, aztán az ajtó nyitódását és csukódását.

(Senkit se tévesszen meg Destiny születési dátuma. Ő a történetben tizennyolc éves.)