Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

6. fejezet

(Destiny's POV)

Kisírt szemmel ültem az egyik pad mögött, míg Steve a pad túloldaláról figyelt féltő tekintettel.

− Ne haragudj, hogy ennyire kiborultam – szólaltam meg rekedtes hangon. – Biztosan van elég gondod anélkül is, hogy még én is itt siránkozzak neked.

− Ezt most felejtsd el – fogta meg az egyik kezemet Steve és határozott tekintettel nézett rám. – A barátom vagy, természetes, hogy meghallgatlak és megvédelek.

Halvány mosolyra húztam az ajkamat és lepillantottam az összefonódott ujjainkra. Az én apró kezem szinte eltűnt az ő hatalmas markában.

− Nem tudsz mindentől megvédeni, Steve – néztem újra rá.

− Dehogyisnem – vágta rá határozottan a férfi. – Ez a szuperhősködés azért jár egy-két előnnyel – mosolyodott el bíztatóan. – Nem fogom hagyni, hogy bántson.

A meghatottságtól újból könnyek gyűltek a szemembe.

− Köszönöm.

Steve aprót szorított a kezemen bíztatásképpen.

Aznap nem csináltunk semmit a suliban. Helyette Steve inkább elvitt egy közeli kilátóba, ahol nem voltak emberek. Ezúttal már hangosan kinevetett a szerencsétlenkedésem miatt, amiért nem tudtam felülni rendesen a motorra. Válaszul a bordái közé szúrtam, amit meg sem érzett és még inkább kinevetett. Mindenesetre jót tett a motorozás és a friss levegő. Egészen estig ott maradtunk és mindenféléről beszélgettünk. Jól éreztem magamat vele.

De aztán minden jó megszakad és nekem ideje volt hazamennem. Rettegve szálltam le a motorról a házunk előtt. Steve aggódva követett és a felkaromat megragadva két oldalról, mélyen a szemembe nézett. Amihez jócskán le kellett hajolnia.

− Hívj, ha bármi baj van!

Én csak egy aprót bólintottam és szorosan átöleltem, hogy így merítsek egy kis erőt a benti dolgokhoz. Steve megvárta, amíg beérek a házba és csak utána hajtott el. Ahogy lassan elhalt a motor zúgása, úgy nőtt bennem egyre jobban a félelem is. Most, hogy valaki tudott arról, hogy mi folyik itthon, még nehezebb volt erősnek lenni.

Remegő gyomorral hallgatóztam az előszobában. Mikor meghallottam apám hortyogását, nesztelenül a szobámba siettem és magamra zártam az ajtót.

*********

A sulit hamarosan helyreállítják, és így végre újból megkezdhetjük a tanulást. Na, nem mintha annyira szeretnék tanulni, de muszáj egy jó érettségit összehoznom, hogy egy jó egyetemre mehessek, ami lehetőleg elég messze lesz apámtól.

Egy héttel később már talpig feketében haladtam a suli felé. Az első nap megemlékezést tartunk az elhunyt diákokért és tanárokért. Ez az egész megrázott minket. Sokan még most sem tudták feldolgozni, hogy egy hozzájuk közel álló személyt meggyilkoltak és ők is csak a szerencsének köszönhetően menekültek meg.

Az én osztályomban egyetlenegy személy halt meg, a padtársam. Nem álltunk különösebben közel egymáshoz, de akkor is a szemem láttára lőtték fejbe.

Steve az iskola előtt várt, mint mindig mióta idejártunk renoválni. Körülötte néhány diák állt és hálát rebegett neki, amiért megmentette őket. A férfi csak egy halovány, bíztató mosolyt küldött feléjük és végighallgatta, hogy mennyire rettegtek. Én picit odébb megálltam és egy kis görbülettel a számon figyeltem, hogy Amerika Kapitányban nincs annyi lélek, hogy elmeneküljön a diákok elől.

− Na, mizu, kislány? – lépett mellém hirtelen Vasember, amitől majdnem szívrohamot kaptam.

− Mit keresel itt, Tony? – fordultam felé, mikor túltettem magamat az ijedtségen.

− Az egész csapat itt van – vont vállat a milliárdos. – A megemlékezés miatt jöttünk.

− Ez kedves tőletek – mosolyogtam rá halványan a férfire.

− Mond csak, kiscsillag, délután ráérsz?

− Rá – bólintottam, és lassan megindultunk a bejárat felé.

− Akkor elmehetnénk kiválasztani néhány dolgot a házhoz.

− Jól hangzik, de légy szíves ezúttal normálisan vezetni – néztem fel rá.

− Túlságosan is gyengelelkű vagy, hercegnő – legyintett felháborodottan Tony.

− Steve mögött a motoron nem félek, pedig az veszélyesebb – vágtam rá.

− Még jó, nagypapi totyogós stílusával, ha harminccal mentek – morogta a férfi.

Erre képtelen voltam visszatartani a nevetésemet. Tony kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett. Végre Steve is észrevett és sietve elköszönt a diákoktól, akik eddig hálálkodtak neki, majd felénk indult. Tony látta, hogy közeledik, vetett rá egy széles vigyort és bevágta előtte az ajtót. Utána átkarolt és a tornacsarnok felé vezetett, míg én megrovó pillantást lövelltem felé.

Tony előre szeretett volna ülni, de én ragaszkodtam, hogy hátul maradjak, így végül a férfi is fújtatva ott maradt. Nem sokkal később Steve is végre megjelent és leült a másik oldalamra. Köszönésképpen végigsimított az alkaromon. Nem volt durva, sőt, igazán lágy volt az érintése, de még ettől a kis simítástól is felszisszentem és önkéntelenül is arrébb húztam a karomat. Steve összeszűkült szemmel pillantott rám, amire csak lesütött pillantással megvontam a vállamat. Amerika Kapitány megmerevedett és dühösen felsóhajtott.

− Mikor? – csak ennyit préselt ki magából.

− Ma reggel, mielőtt elindultam volna – motyogtam.

Steve újabb mély levegőt vett és megpróbálta magát lenyugtatni. Végül kezével az enyém után nyúlt és összekulcsolta őket.

− Ajaj – szólalt meg Tony a másik oldalamon, és áthajolva rajtam Steve-hez fordult. – Ügye, tudod Cap, hogy ez kiskorú megrontásának minősül?

Én fülig vörösödve húztam volan el a kezemet, de Steve csak azért sem engedte.

− Ne szólj bele olyanba, amiről semmit sem tudsz, Stark – morogta vissza Kapitány és jeges pillantást vetett a milliárdosra, aki meglepődve huppant vissza a helyére. Én is meg voltam lepődve. Persze, Steve mindenkinek a szívén viseli a sorsát, de úgy néz ki most nagyon felhúzta magát. Pedig ő a nyugodtság mintaképe.

Éreztem, hogy a szorítása nő a kezemen, ami lassan már kezdett fájni.

− Steve – szólaltam meg halkan. -, ez fáj.

A férfi mintha álomból ébredt volna, rögtön enyhített a szorításán és a hüvelykujjával bocsánatkérően simogatni kezdte a kézfejemet.

Tony még mindig meglepett tekintettel méregetett minket, ami egyre inkább kezdett feszélyezni. Szerencsére megszólalt a himnusz és ezzel elvonta rólunk a férfi figyelmét.