Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

12. fejezet

(Destiny's POV)

− Tony! – kiáltottam el magamat, mikor kiléptem a liftből. – Tony! Tony! Tonyyy!

− Jesszus, picúr, miért sikongatsz úgy, mint aki lenyelt egy gumikacsát? – lépett ki az említett férfi a konyhából.

Én szélesen vigyorogva lengettem meg egy lapot, mire a milliárdos szeme elkerekedett.

− Ez az, amire gondolok? – indult meg felém öles léptekkel és kikapta a kezemből a papírt. Végigfutatta rajta a szemét – Hé, mi az, hogy levont két pontot, amiért nem úgy számoltad ki, mint ahogy ő mutatta?! – kiáltott felháborodottan Tony. Végül vigyorogva átkarolt és a bárhoz vezetett. – Erre iszunk, kiscsillag! Az első ötösöd matekból. Le sem tagadhatod, ki tanított!

Tony kitöltött két pohár whiskyt, már éppen koccintottunk volna, mikor erőteljes torokköszörülés szelte ketté a nappalit. Vasemberrel lemondóan pillantottunk egymásra, és míg Tony lehúzta a piáját, addig én sóhajtva letettem a poharat és ártatlan tekintettel néztem a konyha ajtajában álló Amerika Kapitányra.

Steve karba tett kézzel, szigorú arccal nézett rám. Elővettem a bűnbánó tekintetemet és közelebb férkőztem Amerika hőséhez. Felágaskodtam, ami igencsak nehéz volt, tekintve, hogy körülbelül Steve mellkasának a közepéig érek, és átkarolva, a nyakánál fogva megöleltem. A férfi pár pillanatig még makacsul ellenállt, aztán végül ő is körém fonta a karját, mire belemosolyogtam a nyakába.

− Szia, Steve – mondtam halkan.

− Még mindig kiskorú vagy – mondta köszönés helyett.

− Értettem, kapitányom – léptem hátra és kacsintottam rá a férfire, mire annak ajkán is feltűnt egy mosoly. – De akkor is ünnepelnünk kell!

− Ünnepeljünk, de te nem ihatsz – bökött rám Steve. – Mit szeretnél csinálni?

− Emlékszel arra a helyre, ahová akkor vittél, mikor kiderült, hogy apám ver? – néztem fel a férfire. A Kapitány arca egy pillanatra megmerevedett az emlék miatt, aztán ellágyultan bólintott. – Elmegyünk? – kérdeztem félve.

− Persze – mosolyodott el Steve. – Ha kész vagy, mehetünk.

− Hé, hogy van ez?! – kiáltott felháborodottan Tony. – Én korrepetálom és te aratod le a babérokat? – mutatott vádlón a Kapitányra. – Hát, ez a hála?

− Szeretlek, Tony, és ha hazajöttünk, akkor összedobok neked valamit vacsira – léptem a férfihez és adtam egy puszit az arcára. A milliárdos arca azonnal megenyhült és szinte láttam, ahogy összefolyik a nyál a szájában a kaja említésére.

Másfél hónap telt el azóta, hogy Steve megmentett. Azóta a Bosszúállók tornyában lakok. Tony nem engedte, hogy munkát keressek és megpróbáljak elköltözni, pedig én nem szerettem volna a terhükre lenni, de a férfi hajthatatlan volt. Szerinte nekem a tanulmányaimmal kell foglalkoznom. Ezt a nézetét a többiek is osztották, akikkel amúgy remekül kijövök. Natasha és Wanda a legjobb barátnőim, mindent meg tudunk beszélni. Tony és Clint úgy bánnak velem, mintha a lányuk lennék, ami felettébb jó érzés volt, tekintve, hogy sosem tudtam, milyen érzés, mikor az embernek van egy szerető apukája. Most pedig kettőt is kaptam. Míg Tony teletömte a fejemet mindenféle trükkel, hogyan is kellene kiszámolni az integrált logaritmust és társait, addig Clint suttyomban lőni tanított íjjal és pisztollyal. Azért titokban, mert Steve egyáltalán nem örült annak, ha fegyvert fogtam a kezembe, vagy ha bárki bármit is tanítani akart, aminek köze volt bármiféle erőszakhoz. Nem tudom, miért. Egyszerűen nem akarta. Ebből volt egy nagyobb veszekedésünk is, ami után két napig nem is beszéltünk egymással. Én szerettem volna, ha meg tudom magamat védeni, de Steve azzal érvelt, hogy mellette nincs erre szűkségem. Az a két nap, ameddig nem beszéltünk, borzalmas volt. Hiányzott a férfi, a beszélgetések, ahogy reggelente mindig megkérdezte, hogyan aludtam, és az apró érintések is. Szóval, mikor rájöttem, hogy nekem Steve barátsága sokkal fontosabb, mint holmi boksz, akkor leültettem és nyugodt körülmények között megbeszéltük a dolgokat. Azóta talán még közelebb kerültünk egymáshoz.