Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

18. fejezet

(Destiny's POV)

Mikor beléptünk a toronyba, egy eléggé szétzilált bandát találtunk.

− Jól vagytok? – ugrott mellénk Natasha, amint meglátott minket. Átvette Stevetől Clintet és leültette a kanapéra.

− Persze – feleltem. – Semmi komoly.

− Azért az arcodra tegyél egy kis jeget – nézett rám összehúzott szemmel Wanda. Én a bárszekrényhez léptem, hogy az üvegben meg tudjam nézni a fejem. Elhúztam a számat, ahogy a jobb felem egy szilvához méltó színben pompázott már most.

− Hát, Bucky megérdemelte azt a cipőt – mormogtam az orrom alatt, de Sam így is meghallotta.

− Hogy mi történt a cipőddel? – kérdezte, amire a többiek is felfigyeltek. Én elpirultan körbenéztem, majd bocsánatkérően pislogtam Stevere.

− Előfordulhat, hogy Bucky vállába szúrtam védekezésképpen – motyogtam az orrom alatt.

Egy pillanatra mindenki némán meredt rám, aztán Tony vezetésével mindenki felnevetett. Még Steve is elmosolyodott.

− Komolyan leszúrtad egy magassarkúval? – mosolygott Natasha, miközben Clint homlokán lévő sebet tisztította.

− Bepánikoltam – emeltem fel védekezően a kezemet. – Elvette a fegyvert, amit Clint adott és nem igazán vagyok feketeöves harcos, improvizálnom kellett.

− Na, jó – kacagott még mindig Tony. – Emlékeztessetek, hogy Hercegnő ne kapjon több magassarkút, mert életveszélyes velük.

− Lépjünk most túl ezen – szólalt meg Steve és egy jeges tömlőt nyújtott felém, amit egy hálás mosoly után el is fogadtam. – Desnek sikerült magához téríteni Buckyt.

− Úgy érted, hogy emlékszik? – kérdezte döbbenten Sam.

− Igen – bólintottam. – Nem mondom, hogy mindenre, de mondjuk azt, hogy öntudatára ébredt.

− Ez mind szép és jó – szólt közbe Tony. – De semmi értelme, ha visszament a Hydrához, ahol újból kitörölik.

− Biztos, hogy visszament? – kérdeztem halkan. – Nekem eléggé zavarodottnak és elveszettnek tűnt.

− Ha valóban magához tért és igaz, amit mondasz – pillantott rám Nat. – Barnes nem ismer senkit és semmit ebből az időből. Ki tudja, mit fog csinálni.

Steve keze ökölbe szorult, ezért próbáltam nyugtatólak megérintettem. A férfi rám pillantott és nyugodtabban összefűzte az ujjainkat.

− Buckyt Destinyért küldték – szólalt meg utána Steve. – Azt a parancsot kapta, hogy vigye el nekik.

− Miért kellene Destiny nekik? – kérdezte összevont szemöldökkel Sam.

− Mert Rogers barátnője és ismer minket – felelte Tony. – Sok mindent tud rólunk és mindannyiunknak fontos. Tudják, hogyha megszerzik, azzal megfognak minket.

− Igen – biccentett Steve. – Szóval elsőnek meg kellene találnunk Buckyt, mielőtt a Hydra találja meg.

− Már ha nem ment vissza – szúrt közbe Nat.

− És biztonságba kell tartanunk Destinyt – folytatta úgy Amerika Kapitány, mintha meg sem hallotta volna a nőt.

− Szuper – csapta össze a kezét Tony. – Akkor lássunk munkához!

A csapat tagjai azonnal szétszéledtek, csak Steve és én maradtunk a nappaliban. A férfi felém fordult és bűnbánóan pislogott rám.

− Ne haragudj, hogy nem vigyáztam rád jobban!

− Megoldottam, látod – vontam vállat mosolyogva, és végigsimítottam az arcélén.

− Igen – húzott magához és a hajamba temette az arcát. – Mindig megoldod – sóhajtott fel.

− Tudok valahogy segíteni nektek? – csúsztattam a kezemet a férfi hátára és lágyan cirógatni kezdtem.

− Csak légy biztonságba – húzódott el Steve és lemosolygott rám. Majd egy apró csókot lehelt a homlokomra és ő is elsietett. Én sóhajtva álltam a szoba közepén és kimondhatatlanul tehetetlennek éreztem magamat.

**********

A napok teltek, de semmire sem jutottunk. Mind Bucky, mind a Hydra eltűnt. A többiek úgy mászkáltak a toronyban, mint az élőhalottak. És voltam én, aki azon kívül, hogy főztem rájuk és próbáltam egy picit megkönnyíteni a hétköznapjaikat, semmit sem tudott tenni. Steve egyszerűen nem engedte, hogy belefolyjak a dolgokba.

− Szerintem engedjük ki Destinyt – szólalt meg vacsora közben Natasha, mire mindenki abbahagyta az evést.

− Biztos, hogy nem – vágta rá teljesen egyszerre Tony és Steve.

− Semmire sem megyünk – vetett ellen a vörös nő. – Ha elő tudnánk csalogatni az ellenséget, akkor legalább kiderülne, hogy Barnes velük van, vagy sem – érvelt.

− Nem hagyom, hogy Destiny veszélybe kerüljön – felelte határozottan Steve. Én a helyemen csendbe követtem a vitát.

− Mind ott lennénk – vetett ellen Nat. – És ne vedd bántásnak, Steve, de Destiny eddig nélküled is elég jól állta a sarat.

A Kapitány dühösen hátralökte a székét és az asztalra csapott. A szék hangos csattanással borult el, míg az evőeszközök halkan csilingeltek.

− Nem. Fog. Odamenni – tagolta idegesen a férfi, miközben jeges tekintetét Natashara függesztette – És verd ki a fejedből a további ilyen ötleteket!

− Kockáztatnunk kell, különben soha nem találjuk meg a barátodat – vetette be az aduászt az orosz nő. Steve-vel ellentétben ő teljesen higgadt volt.

− Ha Destiny épsége a kockázat, akkor nem vállalom – felelte halkan a férfi, és nagy léptekkel elhagyta az étkezőt.

Meghatott, hogy képes lenne értem lemondani Buckyról, de én ezt nem hagyhattam.

− Beszélek vele – mondtam halkan. Kitoltam a székemet és Steve után indultam. A szobája elé érve halkan kopogtam. Nem kaptam választ, így óvatosan bedugtam a fejem. – Bejöhetek? – kérdeztem.

Steve az ágyán ült. Mikor meghallotta a hangom, rám nézett és gyengéden elmosolyodott.

− Gyere, csak – intett maga felé.