Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

14. fejezet

(Steve's POV)

A mai nap nem az enyém. Először azt hittem, hogy Destinynek barátja lett, ami kimondhatatlanul zavart, aztán megtudtam, hogy bántják a suliban. Most pedig itt ülök az ágya mellett, mert Hulk csaknem megölte. Még mindig hihetetlennek tűnik, amit láttunk. Olyan lehetetlen, hogy Destiny, akinek semmilyen kiképzése sincsen, megállítsa Hulkot. Pedig megtette, a saját szememmel láttam. Ez a lány egy kész csoda, ami újra és újra ámulatba ejt.

Már akkor tudtam, hogy ő más, mikor a kórházban beszélgettünk, miután eltörtem véletlenül a bordáját. Aztán ahogy egyre többet beszéltünk, úgy kezdtem élvezni a vele töltött időt. Most pedig még a gondolatra is ideges leszek, hogy elveszíthetem. Féltékeny vagyok, ha mással több időt tölt huzamosabban, és ha férfiakról van szó, akik netalán úgy érdeklődnének Des után, mint nő, az még inkább bosszant. Tudom, hogy megfogadtam, hogy csak egy barát lesz a számomra. Viszont ezt az elhatározásomat az idő teltével egyre nehezebb volt betartani. A mosolya, a szeme csillogása, a bőre tapintása olyan dolgokat váltott ki belőlem, amiket Peggyn kívül soha senki sem. Élveztem, ahogy hozzám bújik néha filmezés közben, vagy mikor önfeledten főz és közben az éppen szóló zenére ringatta a csípőjét. Hiányzott, mikor nem volt mellettem, és ha beléptem valahova, automatikusan őt kerestem a szememmel.

Nem tudom, mihez fogok kezdeni ezek után. Nem tudtam mit kezdeni az érzelmeimmel, és nem akartam elrontani a barátságunkat. De mellette úgy éreztem, hogy a múlt láncai már nem olyan erősen húznak vissza. Már nem kívántam mindennap, hogy visszajuthassak az én időmbe. Én csak... Vele akartam lenni.

********

Destiny kezét szorongatva figyeltem alvó lényét. Már két napja aludt. Tonynak meg kellett műtenie, mert az egyik bordája átszúrta a bal tüdejét. Ezenfelül a lapockáját is össze kellett varrni és a jobb lábát is be kellett gipszelni. És örüljek, hogy egyáltalán életben maradt.

Bruce azóta szörnyen érzi magát, mióta magához tért és megtudta, mit is tett. Tudom, hogy nem ő tehet róla, de akkor is nehezteltem rá egy picit.

− Hogy van? – lépett be Natasha a kórterembe.

− Ugyanúgy – sóhajtottam fel. – Alszik.

− Sok vért vesztett – mondta a nő. – Adj neki időt, ő nem épül fel olyan gyorsan, mint te – tette a kezét a vállamra. – Már az is csoda, hogy túlélte.

− Tudom – bólintottam csüggedten.

Natasha még egy darabig bent maradt, de aztán újból egyedül maradtam.

− Igazán magadhoz térhetnél, Des – mondtam halkan, és gyengéden kisöpörtem egy tincset az arcából. – Nélküled nem olyan az élet, mint kellene. Tony állandóan iszik, Clint ujja remeg a húron, Wanda magába zárkózott, Sam éhen akar halni és Natasha állandóan edz. Thor meg még mindig nem tért vissza, és Bruce magát okolja, amiért itt fekszel. Én pedig – akadtam meg egy pillanatra. – Én is magamat okolom, Des. Miattam fekszel itt. Azt mondtam, mindig megvédelek és nincs szűkséged önvédelemre, de most mégis itt vagy és majdnem meghaltál. Szörnyen érzem magam – szorítottam meg a lány kezét. – Fontos vagy nekem, Destiny, és nem akarlak elveszíteni – suttogtam.

− Az jó.

Elsőnek azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem, olyan gyenge volt az a két rövid szó. De ahogy felkaptam a fejem, láttam, hogy Destiny szeme nyitva van. Megkönnyebbülten lélegeztem fel. Úgy éreztem egy mázsás kő szakadt le rólam. Észre sem vettem, de könnyek gyűltek a szemembe, amiket sietve próbáltam kipislogni. Nem lehettem gyenge, most nem. Destiny miatt.