Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

5. fejezet

(Destiny's POV)

Másnap kora délelőtt egy fekete méregdrága sportkocsi parkolt le a házunk elé. Szinte félve léptem ki a házból. Bemerjek én egyáltalán ülni egy ilyen verdába? Tony láthatta az elképedésemet, mert vigyorogva kinyitotta nekem az anyósülést és invitálóan intett befelé. Olyan apróra húzta össze magamat, amennyire tudtam, de még így is rettegtem, hogy valamit összekenek, vagy elrontok.

− Nyugi, hercegnő, ez csak egy kocsi – szólalt meg vigyorogva Stark, miközben sebességbe tette az autót. A motor halkan feldorombolt, mi pedig lassan megindultunk.

− Egy méregdrága kocsi – feleltem olyan hangon, mintha nem is Tonyé lenne, és nekem kellene kioktatnom az áráról.

−Tudom, én vettem – mondta büszkén, és rátaposott a gázra. Azonnal megkapaszkodtam a hirtelen váltástól. Tony jól vezetett, ha nem nézzük, hogy úgy ment, mint egy őrült. Az én vezetési stílusomhoz képest túl vakmerő volt. Néha én nyomtam a féket az anyósülésnél. Ilyenkor a milliárdos remekül szórakozott rajtam.

Mikor megálltunk az első háznál, az ingatlanos ügynök már ott várt minket. Bementünk az egyszintes kis házba, ami alig állt ki egy fürdőből, egy konyhából és egy parányi hálószobából. Az biztos, hogy nem kellene sokat takarítani, de az embernek egy panelban több mozgástere volt, mint ebben az apró lyukban.

Hamar tovább álltunk a következő házhoz, ami ugyan nagyobb volt, de ráfért volna egy kiadós felújítás. Az ára ennek ellenére az egekben volt, amit elképzelni sem tudtam, hogy mire fel. Ahogy láttam, Tony tetszését sem nyerte el, mert újabb házhoz mentünk. Ez ment egésznap. Mindketten kritikusan jártunk végig minden szobát. A végére már alig éreztem a lábamat, de megérte. Végül találtunk egy háromszobás házat, aminek hatalmas fürdője volt és egy még nagyobb nappalija. A konyha is egészen nagy volt, sőt onnan még egy terasz is nyílt a hátsó kertre, ami szintén óriási volt. Én első látásra beleszerettem. Úgy tűnt, hogy Tony is meg van vele elégedve, mert hamarosan már a papírokról és az árról beszéltek az ingatlanossal.

Mikor végeztek a férfi elégedetten ült be mellém az autóba.

− Már csak be kell majd rendezni – mondtam, ahogy Tony beindította az autót.

− Ez a másik ok, amiért hívtalak – bazsalygott mellettem a férfi, mire értetlenül rákaptam a tekintetemet. – Szeretném, ha te rendeznéd be. Nekem ehhez nincs ízlésem.

Köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Tony mégis, hogy gondolta, hogy rám bíz egy ekkora feladatot. És mi van, ha nem fog neki tetszeni.

− Biztos vagy benne? – nyögtem ki percek múlva. Basszus, egyáltalán nem ezt akartam mondani.

Tony szélesen elvigyorodott és bólintott.

− Mindent én állok, hercegnő, szóval ne félj azt venni, ami megtetszik. Amint meglesznek a papírok, neki is állhatsz.

Egészen hazáig lesokkoltan ültem az autóban. Már akkor különböző ötletek keringtek a fejemben. Majdnem elfelejtettem Tonytól elköszönni, annyira belemerültem az ötletelésbe. Ám a jókedvem csak addig tartott, amíg be nem léptem a házunkba.

Időm sem volt felocsúdni máris hasba vágtak. Nyögve összegörnyedtem, miközben máris tudtam, hogy nem fogom tudni védeni a hátamat a következő ütéstől. Számításaim be is bizonyosodtak, mikor megéreztem apám könyökét a lapockáim közé mélyedni. A térdeim megroggyantak, én pedig a földre estem.

− Te semmirekellő – ordította, miközben oldalba rúgott. – Hát, ezért tartalak el?! Egész napra elmész, nem csináltál semmit. Főzni meg majd én fogok? Vagy azt várod, hogy azt a hideg valamit egyem, amit a gáztűzhelyen hagytál?! − Apám a hajamnál fogva rántott fel a földről. A konyhába rángatott és nekilökött a tűzhelynek. – Azonnal állj neki főzni, vagy nem állok jót magamért – sziszegte felém.

A könnyeimet nyelve, a fájdalomtól remegve indultam meg az egyik szekrény felé. Este tíz volt mire mindennel kész lettem és el is mosogattam. Apám, persze, egy üveg sörrel a kezében aludt a tévé előtt. A vacsorához nem is nyúlt. Nyöszörögve indultam a fürdő felé, de ekkor az öcsém lépett elém. Három év volt közöttünk, mégis ő már most magasabb volt nálam. Ahogy rám nézett, a szemébe bűntudat csillant, de engem ez már nem érdekelt. Annyiszor volt már így. Apám elvert, ő félreállt és utána jött csak elő. Sosem lépett közbe.

Eltoltam az utamból és magamra zártam a fürdő ajtaját. Ott egy pillanatra megtámaszkodtam az ajtóban és belepillantottam a tükörbe. Egy összetört fiatal nő nézett velem farkasszemet, akinek az ajka felrepedt. Mint egy öregasszony, úgy kezdtem el vetkőzni. Hosszú percekbe tellett, mire minden ruhámtól megszabadultam és lefürödtem. Utána összegömbölyödtem az ágyamban, de már képtelen voltam sírni. Akartam, de nem tudtam. Aztán már mindegy volt, és én állomba merültem.

*********

Másnap, mikor Steve meglátott, elkerekedett a szeme.

− Mégis mi történt veled? – Egyetlen nagy lépéssel elém került és az állam alá nyúlva emelte feljebb a fejemet, hogy tüzetesebben meg tudjon nézni.

− Nem számít – feleltem halkan, és lesütöttem a szemem.

− Már hogy ne számítana? – szólt meglepően dühösen a férfi. A szabad keze ökölbe szorult. – Valaki bántott, Destiny?

Újra lesütöttem a szemem és hátrébb léptem Steve-től.

− Nem számít – ismételtem, de nyelnem kellett különben elsírtam volna magamat. Steve felindultan követett és megragadta a felkaromat, mire halkan felszisszentem. A férfi meglepetten eleresztett, de utána gyanakvóan méregetni kezdett. Láttam, ahogy a fejében őrülten forognak a fogaskerekek.

− Utoljára kérdem, Destiny – mondta. Szeme acélosan csillogott. – Mi történt veled?

Mélyen hallgatva álltam előtte. Hogyan is mondhatnám el neki, hogy mi folyik nap, nap után nálunk?

− Talán jobb lesz, ha elmegyek – mondtam végül remegő hangon. Alig fordultam meg, Steve máris elém került és karba tett kézzel elállta a kijáratot.

− Nem engedlek ki, ameddig nem mondtad el, mi történt veled!

Ekkor már én is dühösen felcsattantam.

− Nem számít, mi történt velem, úgy sem érdekel senkit, szóval ne tégy úgy, mintha téged érdekelne, Steve! – förmedtem a férfire, mire annak elkerekedett a szeme. Szinte azonnal megbántam, amit mondtam, így leeresztettem a vállamat és bocsánatkérően pillantottam a másikra. – Sajnálom, nem kellene veled kiabálnom.

Steve ellágyult tekintettel érintett meg.

− Engem tényleg érdekel – mondta lágyan. Egy pillanatig kutakodva meredtem fel rá, aztán zokogva borultam a mellkasának. Fojtottan kezdtem el mesélni mindent az elejétől. A sértésektől egészen az első ütésig. Steve egyszer sem szólt közben, de éreztem, ahogy egyre szorosabban ölel magához. Mikor végeztem, még hosszú percekig temettem az arcomat a férfi pólójába. Aztán lassan elhúzódtam és lesütött szemmel megtöröltem a szememet. Szégyelltem magamat.

− Sajnálom – motyogtam és ismét megpróbáltam elmenni, de a férfi újra megállított.

− Én sajnálom – suttogta a fülembe, miközben ismét átölelt. Éreztem az erős karokat körülöttem és végre biztonságban éreztem magamat. Újra eleredtek a könnyeim, de Steve csak bátorítóan ölelt.