Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

24. fejezet

(Destiny's POV)

− Jó reggelt, Hercegnő – köszönt jó hangosan Tony. Válaszul csak visszamorogtam valami hasonlót és lehuppantam Bruce és Sam közé. Kócos hajjal, egy kinyúlt pólóban és egy rövidnadrágban voltam, ami pizsamaként szolgált. Már tizenegy óra is elmúlt, de én úgy éreztem magamat, mint aki semmit sem aludt. Bár, ez nem is áll távol a valóságtól, hiszen volt hajnali fél négy mire ágyba kerültem és még akkor sem tudtam elaludni, mert folyton Steve-n járt az agyam. Szóval talán még korán is van az a tizenegy.

− Csak nem mást csináltál az éjjel? – fordult felém Sam egy kötekedő vigyorral. Én felvont szemöldökkel pillantottam rá.

− Hidd el, Wilson, ha én mást csináltam volna éjszaka, mint az alvás, azt tudnád – feleltem, mire az éppen ivó Steve félrenyelt és fuldokolni kezdett. Wanda és Clint szeme elkerekedett, míg Natasha felvont szemöldökkel nézett rám. És Tony, na, ő vigyorgott, mint a tejbetök. – Ellenben én kíváncsi lennék, hogy a mostanában felhozott nők, miért voltak olyan csendben? Csak nem problémáid vannak? – pillantottam jelentőségteljesen lefelé.

Tony hangosan úúúzni kezdett. Sam pedig megsemmisülten felnevetett és meglökte a vállamat, ami nem volt jó ötlet, mert majdnem lezakóztam a székről.

− Na, jó – nevetett fel végül Clint is. – Túl sok időt töltesz Tonyval – mutatott rám, majd a dagadó mellű Vasemberre.

− Így jár, aki a reggeli kakaóm előtt belém köt – morogtam, miközben laposakat pislogtam. Tudni kell rólam, hogy utálom a kávét és reggel általában nyűgős vagyok, szóval ilyenkor ajánlatos megvárni, ameddig én kezdeményezek beszélgetést. Tony a saját bőrén tapasztalta. Egyszer úgy vélte, jó buli lesz, ha még a reggelim előtt megszívat. Hát, nekem nincs különleges képességem, de Tonynak egy héten keresztül egy óriási púp volt a homloka közepén. Onnantól kezdve mindenki békén hagyott.

Éppen erőt gyűjtöttem, hogy végre megcsináljam magamnak a forró italt, mikor Steve letett elém egy bögrét. Én még pár pillanatig pislogtam a gőzölgő kakaóra, mire sikerült felfognom, hogy ez a férfi tényleg csinált nekem. Hálásan rá mosolyogtam és éreztem, amint szétárad bennem a melegség.

Elég sok idő kellett, mire sikerült összeszednem magam. A legtöbben addigra már sehol sem voltak. Egyedül Steve és Bucky ült még a pultnál. Ők halkan beszélgettek, nehogy megzavarjanak. Igen, az éles hangokat sem bírom. Mint ahogy az éppen sikoltozva betoppanó Tonyt sem.

− Zöld kód! Zöld kód! – kántálta menekülve. – Hercegnő, szűkség van rád!

− Mit műveltél? – fordultam a férfi után. – Hulk nem szokott mostanában csakúgy kitörni.

− Lehet, hogy egy aprócska megjegyzést tettem rá – bújt mögém a milliárdos és megmutatta azt az aprócskát. Steve feszülten, míg Bucky értetlenül nézett minket.

− Ha az a zöld ízé kitört – kezdte bizonytalanul Bucky. -, akkor nem kellene megfékezni, mielőtt bánt valakit?

− Hulk a légynek sem árt – legyintettem, mire a férfi úgy bámult rám, mint aki megkergült. Steve láthatta barátja arcán a teljes értetlenséget, mert magyarázni kezdett neki.

− Hulk hallgat Des-re. Megkérte, hogy ne bántson olyan embereket, akik őt sem bántották.

− Igen, igen, Hercegnő egy csoda – szólt közbe türelmetlenül Tony. -, de nem akarnál elindulni, hogy ne szedje szét teljesen a laboromat? – pillantott le rám a férfi.

− Megérdemled – vonta vállat és még bekaptam az utolsó szelet kenyeremet. – Milliárdos vagy, meg sem fog kottyanni egy kis felújítás.

− Ne már, Hercegnő – kérlelt Tony.

− Tényleg jobb lenne, ha lenyugtatnád – szólalt meg Steve is. – Ki tudja, mit művel.

Sóhajtva felálltam és az ajtó felé indultam.

− Mázlitok, hogy szeretlek titeket – szóltam még vissza. Hallottam, hogy a három férfi követ, és azt is, ahogy Bucky még mindig kétkedve Steve-hez beszélt.

− Biztos, hogy jó ötlet Destinyt odaküldeni? Hulk eltapossa.

− Hidd el, ha nem lenne százszázalékosan biztonságos, akkor én lennék az első, aki elrángatná – felelte Amerika Kapitány.

Már hallottuk a tombolás zajait, és ahogy befordultam a labor folyosójára meg is láttam a zöld óriást, ahogy fújtatva éppen elhajít egy asztalt.

− Hé, Nagyfiú – szólítottam meg, mire azonnal felém kapta a fejét. – Mi a baj?

Hulk döngő léptekkel elindult felénk.

− Bádogember bántani Hulkot – morrant fel az óriás. – Hulk mérges.

− És ezért szétszeded az egész épületet? – tettem csípőre a kezemet. Hulk bűnbánóan lehajtotta a fejét. – Tudod, hogy megbeszéltük, hogy nem zúzhatsz szét mindent!

− De bádogember...! – kiáltott fel mély hangon Hulk.

− Az a bádogember mindjárt felhúzza a bádogját, te pedig megütheted egyszer – emeltem fel az ujjamat. – Aztán szépen mindenki lenyugodik, mert nekem ma még rengeteg dolgom van!

− Hé, erről nem volt szó! – kiáltott fel Tony mögöttem.

− Válasz! Vagy Hulk és a páncélod – biccentettem a vigyorgó óriásra. -, vagy én a páncélod nélkül.

Tony egy pillanatig kapkodta a tekintetét közöttünk, aztán sóhajtva elindult.

− Felhúzom a páncélomat.

− Húzz bele, mert nekem ma még beszélnem kell Steve-vel! – kiáltottam utána, aztán visszafordultam Hulk felé. – Ne idegeskedj, Nagyfiú, nem áll jól. Elrontja azt a helyes pofidat – paskoltam meg a kezét.

Az óriás elpirult és zavartan felkuncogott.

− Kicsi lány szereti Hulkot – jelentette ki. – Kicsi lány szerint Hulk helyes.

− Hát, persze, hogy szeretlek, te óriás – kacsintottam rá. – A barátod vagyok.

Hulk hirtelen elkapott, amitől a mögöttem lévő két férfi harcra készen támadt volna, de az óriás szorításában semmi erő nem volt, csupán gyengéden a mellkasára vont. Én mosolyogva megpróbáltam átkarolni Hulk nyakát, de ez lehetetlen volt az én méreteimmel.

− Hulk szereti Kicsi lányt – szusszant fel a Nagyfiú.

− Komolyan egy kezes bárány lesz, ha Destiny vele van? – kérdezte suttogva Bucky elképedve Steve-től.

− Mondtam, hogy Des mindenkiben meglátja a jót – felelte Steve, de a szemét egy pillanatra sem vette le volna rólunk.

Az ölelésünket Tony zavarta meg, aki talpig páncélban berepült elénk.

− Essünk túl rajta!

Hulk a vállára ültetett és a tenyerét összedörzsölve készült megütni Vasembert.

− Csak finoman, Hulk – érintettem meg a haját.

A következő pillanatban Tony a nappaliban találta magát. Alatta egy részen berepedt a padló. A férfi nyöszörögve tápászkodott fel.

− Pompás – vigyorodtam el. – Most, hogy ezzel is megvagyunk, nekiállnék készülődni. Letennél? – néztem Hulkra, aki gyengéden talpra állított. Megpaskoltam a lábát és Steve felé fordultam. – Elmegyünk a kilátóba?

− Kapd össze magad, én lent megvárlak – mosolyodott el a férfi.

− Sietek – ígértem neki és már ott sem voltam.