Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

25. fejezet

(Destiny's POV) 

Borzasztóan meleg volt, még sem bántam, ahogy a mellettem lévő férfire pillantottam. Talán, így nem fog feltűnni, hogy nem a melegtől vagyok igazán kipirulva. Eddig csendben álltunk egymás mellett, de most már kezdett zavarni és csak feszültebb lettem tőle.

− Szóval sikerült gondolkodnod? – szólalt meg felém pillantva Steve. Eddig a kilátó korlátjára könyökölt, de most felegyenesedett és a csípőjével támaszkodott neki.

− Igen – biccentettem aprót. – Fontos vagy nekem, Steve, és szeretném megpróbálni, bármi is legyen közöttünk – mondtam idegesen, de a Kapitány arca egyre inkább csak felderült. – Viszont félek, hogy elrontom – tördeltem a kezem. Steve homloka ráncokba szaladt, ahogy értetlenül összevonta a szemöldökét. – Félek, hogy úgy fogok reagálni néhány mozdulatodra vagy mondatodra, mint tegnap. Nem akarlak megbántani – hajtottam le a fejemet. – Nem akarom, hogy emiatt eleged legyen belőlem és tönkremenjen minden.

− Hogyan is lehetne elegem belőled? – lépett közelebb hozzám és az állam alá nyúlva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. – Majdnem egy éve ismerlek Des, pontosan tudom, milyen vagy és miattad érzem végre azt, hogy nem akarok visszamenni a múltba. Te vagy, aki újra életet lehelt belém. Biztosíthatlak róla, hogy semmit sem fogok rád erőltetni. Előbb törném el az összes csontomat, minthogy téged bántsalak – nézett mélyen a szemembe.

− Akkor...? – haraptam meg az alsóajkam tanácstalanul és kérdőn pislogtam Steve felé.

− Azt hiszem, ebben az időben már azt kérdezik, hogy leszel-e a barátnőm? – mosolyodott el a férfi.

− Igen, leszek a barátnőd, Steve – mosolyodtam el boldogan. A Kapitány közelebb lépett. Egészen addig, hogy teljesen összeért a felsőtestünk. Felnéztem rá és ő lehajolt hozzám, kezét az arcomra tette. Ajka egyre közeledett hozzám. Már csak milliméterek voltak hátra, mikor lehunytam a szemem. És ahogy újra megéreztem az ajkát az enyémen, úgy lobbant fel bennem újra tűz. De ez más volt. Már nem csak egy apró puszi volt a másik szájára.

Steve ajka lassú mozdulatokkal invitálta az enyémet is táncra, amit eléggé bátortalanul viszonoztam. Aztán szépen lassan hagytam, hogy az érzések átvegyék felettem az irányítást és átkarolva Steve nyakát lábujjhegyre álltam, hogy még közelebb legyek hozzá. A férfi keze az arcomról a hajamba csúszott és úgy fordította a fejemet, hogy még mélyebben tudjon csókolni. Másik keze a derekamra csúszott, amit nagyon is jól tett, mert a térdem megremegett és majdnem összecsuklott alattam. Ha azt hittem, eddig melegem van, akkor most egyenesen lángra gyúltam.

Ahogy Steve lassan elhajolt tőlem, képtelen voltam visszafogni magamat, hogy ne hajoljak utána és lopjak még egy apró csókot tőle. A Kapitány boldogan felnevetett és magához ölelve megpörgetett a levegőben.

Sokáig álltunk a kilátóban, néha egy-egy csókot lopva a másiktól. Steve folyton hozzámért. Azt hiszem, végre felszabadult, hogy nem kell vigyáznia, nehogy olyat tegyen, amit egy szimpla barátságban nem szoktak.

Összekulcsolt ujjakkal léptünk be a Toronyba, ahol azonnal egy csapat megkönnyebbült sóhaj szállt felénk.

− Na, végre – mondta Clint. – Már azt hittem, sosem juttok dűlőre. Rossz volt nézni a szenvedéseteket.

− Szóval akkor vagy hangszigetelté teszem a szobátokat, vagy beszerzünk néhány füldugót? – kérdezte Tony vigyorral az arcán.

Mindketten elvörösödve néztünk a nevető társaságra. Még Bucky is mosolyogva nézett ránk. Végül inkább úgy döntöttünk, hogy magukra hagyjuk őket.

− Aztán védekezzetek! – kiáltott utánunk Sam.

Az én szobámba mentünk, ahol Steve egy picit tanácstalanul álldogált egyik lábáról a másikra. Nem mintha nem lett volna már itt azelőtt is. Én mosolyogva néztem az ágyról.

− Nem fekszel mellém? – paskoltam meg mellettem a matracot.

− Nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni – mondta a férfi, miután mellém feküdt és átkarolt.

− Eddig is feküdtél mellettem – hajtottam a fejemet a vállára. – Úgy is látod rajtam, ha valami nem úgy érint, mint kellene. De igyekezni fogok, hogy az ne forduljon majd elő.

− Ha valami nem tetszik vagy gyors neked, akkor szólj – nézett rám határozottan Steve. – Nem akarlak siettetni.

− Tudom – mosolyodtam el, és belepusziltam a férfi nyakába. Steve megremegett és szorosabbra fogta az ölelését.

− Boldog vagyok, hogy mellettem vagy – mondta halkan.

− Én is az vagyok.

********* 

A konyhában álltam és főztem, mikor két izmos kar fonódott körém. Enyhén ijedten fordultam hátra, de aztán megnyugodva mosolyodtam el. Steve apró csókot lehelt a hajamra.

− Mi volt a központban? – kérdeztem, de közben visszafordultam a spagettiszósz felé. Steve és Natasha ma bement a S.H.I.E.L.D.-hez, hogy jelentést tegyenek és mindent megbeszéljenek Furyval.

− Ki akarják hallgatni Buckyt – húzta el a száját.

− Ez várható volt – bólintottam. – Ugyanakkor nem hiszem, hogy ilyen állapotban tovább kellene rombolni szerencsétlen elméjét.

− Sikerült elérnünk, hogy itt legyen a kihallgatást, de ahhoz mindenképpen ragaszkodnak. Maga Fury jön ide.

− Mikor? – kavargattam a szószt.

− Úgy – nézett az órára Steve. – most.

Hitetlenkedve és enyhén feddőn néztem a férfire. Steve felhúzta a vállát és bocsánatkérően pislogott rám.

A lift csilingelve jelezte, hogy az igazgató megérkezett. Steve-vel együtt kiléptünk a nappaliba. Most először találkozok én is Nick Furyval. És mit ne mondjak, eléggé rémisztő volt a fekete öltözékével és szemfedőjével.

− Kapitány – szólalt meg mély baritonján a férfi, aztán a pillantása rám tévedt. – Szóval ön lenne Miss. Benett?

− Igen – biccentettem, és egy lépéssel közelebb férkőztem hozzá. – Örülök a találkozásnak –nyújtottam a kezem. Fury lenézett a kezemre, majd kesztyűs kezével megrázta.

− Szintúgy – mormolta. – Nos, akkor merre találom Mr. Barnest?

− Erre – intett Steve. A Kapitány egészen egy kihallgató szobáig vezetett, ahol Bucky már bent volt. Újabb dühös pillantást vetettem Steve-re, amiért ide dugta a legjobb barátját. Látszott, hogy Bucky már most szörnyen érzi magát.

− Akkor engedelmükkel – biccentett Fury és máris benyitott a szobába. Mi Steve-vel a szomszéd irodába mentünk, ahol mindent láthattunk és hallhattunk.

− Nem kell bejönnöd – állt meg az ajtóban Steve kezét a felkaromra téve.

− Felejtsd el, hogy elmegyek – feleltem határozottan.– Valakinek szét kell rúgni az igazgató seggét, ha túl messzire menne.