Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

23. fejezet

(Destiny's POV)

A teraszra mentem, hogy a levegő kitisztítsa a fejemet.

Tudtam, hogy Steve sosem bántana, és utáltam magamat, amiért megbántottam, de képtelen voltam könnyedén túl lenni a múlton. Ugyan ki tudná egy-két szóból elfelejteni, hogy az apja állandóan verte és még meg is akarta erőszakolni mellé. Sosem volt férfi az életemben, fogalmam sem volt róla, mi a normális és mi nem. Tudtam, hogy az, amit apám művelt, nem volt az. A Steve által megismert apró, szeretetteljes érintések sejtették, hogy milyennek kellene lennie egy nő és egy férfi közötti kapcsolatnak. De mégis önkéntelenül is újra és újra lejátszódik előttem, ahogy apám a kanapéhoz rángat, hogy elvegye azt, amit csak is annak adnék, akit szeretek és megérdemli.

A hajamba túrtam és fojtottan felnyögtem. Nem akartam apámra gondolni. Tudtam, hogy Steve-vel akarok lenni, hogy meg akarom vele próbálni, de ha képtelen leszek túllépni a múlton, akkor ez mind mit sem számít.

− Steve borzalmasan érzi magát – szólalt meg mellőlem Bucky, amitől ijedten hátrébb ugrottam. A férfi a korlátra támaszkodott és a várost figyelte. A reakciómra megrebbent a szeme. – Sajnálom, nem akartalak megijeszteni.

− Nem a te hibád, én voltam túlságosan is elmerülve a gondolataiban – feleltem, miközben én is a városra függesztettem a szemem. Csendben figyeltük egy darabig. Szerintem egyikünk sem tudta, hogyan is álljon neki a dolgoknak. Bár, én azt sem nagyon értettem, hogy miért jött utánam. – Nem akartam megbántani Steve-t – szólaltam meg végül én halkan.

− Valaki – kezdte tétován a férfi, és ezúttal a teljes figyelmét nekem szentelte. – megerőszakolt, Destiny?

Én lemerevedtem egy pillanatra. Nem hittem volna, hogy ilyen nyíltan rákérdez.

− Nem – mondtam végül, aztán felsóhajtottam. – Csak majdnem. – Bucky megfeszült mellettem, míg én lehajtott fejjel meredtem a korláton lévő kezemre. – Az apám állandóan vert. Nem kellett neki különösebb ok, és nem is hatotta meg a könyörgés vagy a sírás. Az egyik este túl messzire ment – haraptam be az alsó ajkamat. – Meg akarta erőszakolni a saját lányát. Alig tudtam bemenekülni a szobámba és felhívni Stevet, hogy jöjjön értem. Azóta elég nehéz elviselnem a férfiak érintését. Az itt lévőkkel általában nincs baj – intettem befelé. – De néha egy szó, vagy egy mozdulat olyan emlékeket ébreszt bennem, amire képtelen vagyok másképpen reagálni. Utálom magam emiatt, mert hiába tudom, hogy Steve sosem bántana, mégis ellököm magamtól és fájdalmat okozok neki.

Bucky némán hallgatott.

− A bár óta rémálmaim vannak – szólalt meg végül. – Mióta felébredtem és én, én vagyok, azóta álmomban újra átélem az összes küldetésemet. Látom az összes áldozatom arcát. Hiába nem én voltam, mégis csak én tettem. Szóval azt hiszem, teljesen megértem, milyen az, amikor egy szó, vagy egy mozdulat hatására képtelen vagy nem a múltra gondolni. – A férfi érzelemmentesen beszélt, de én tudtam, hogy belül jelenleg gyűlöli magát. És a szívem szakadt meg, mert nem tudtam, hogyan segíthetnék neki. Merengésemből a hangja rángatott vissza, amint újra megszólalt. – De ne menekülj! Ha tisztában vagy vele, hogy Steve sosem bántana, akkor bízz benne, és hidd el segíteni fog túllendülni a múlton – pillantott rám Bucky.

Én mosolyogva bólintottam és kezemmel megérintettem a fémkarját. A férfi azonnal megmerevedett és elhúzta a karját.

− Ne haragudj, de nem szeretem, ha ezt a karomat érinti meg bárki is – mondta, mikor meglátta a meglepett és talán megbántott arcomat.

− Megértem, ha nem szereted – kezdtem. -, de ez is a részed. Eddig nem te irányítottál, de most már szabad vagy. Most már rajtad múlik, hogy mit kezdesz azzal a karral. De az tudnod kell Bucky, hogy én semmiért sem ítéllek el és semmivel sem leszel más számomra, mint a többiek odabent.

− Nem is ismersz – felelte összepréselt szájjal Buck. – Évtizedeken keresztül gyilkoltam és mégis képes lennél tiszta lappal nyitni felém?

− Lehet, hogy nem ismerlek – mosolyogtam rá. -, de szívesen megismernélek, James. – Láttam, hogy a mellettem álló nagyot nyel és sűrűbben is kezdett pislogni. – Azt hiszem, megyek, lefekszem. Jó éjszakát, Buck – mondtam, és csak azért is megérintettem a fémkarját. Ismét megmerevedett, de ezúttal már nem húzta el. A mosolyom kiszélesedett és beléptem a nappaliba, ahol a legtöbben már ki voltak dőlve.

Steve az egyik fotelben ült, a feje előre, előrebukott, ahogy küzdött az álmok ellen. Hozzáléptem és a leguggoltam a fotel előtt. Lágyan megérintettem az arcát, mire azonnal felriadt. Szeméből azonnal kiveszett az álom, ahogy meglátott.

− Des, én sajnálom – kezdte volna, de én megráztam a fejem.

− Ne kérj elnézést, én reagáltam rosszul.

− Nem, nekem kellene jobban figyelnem rád – vágta rá önostorozóan a férfi.

− Ha ennél is jobban figyelném rám, akkor már úgy érezném magamat, mint valami porcelánbaba – mosolyogtam rá. – Tudom, azt ígértem, hogy beszélünk, de talán jobb lenne, ha most aludnál egyet és holnapra, vagyis – pillantottam a tévénél lévő digitális órára. – ma reggelre halasztanánk. De addig is – emelkedtem fel egy picit, hogy egy szinten legyen az arcunk. – nem szeretném, ha kétségeid lennének – suttogtam az ajkára és ezúttal én voltam az, aki összeérintette az ajkát a másikéval. Ez sem volt több mint az, amit Steve adott nekem az indulásuk előtt, mégis elég volt ahhoz, hogy újra fellobbanjon bennem a tűz. Mikor elváltunk egymástól és megláttam Steve szemét, mérhetetlenül boldog lettem. Mert a férfi szemében végre nem önvád látszódott, hanem csillogott a boldogságtól.

Még egyszer utoljára rámosolyogtam, aztán elindultam a szobámba, hogy végre lefeküdjek. Már ha ez után képes leszek aludni.