Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

2. fejezet

(Destiny's POV)

Ahogy beértem, rögtön egy lendülő kéz fogadott. Azonnal hárítottam, de talán jobban tettem volna, ha nem teszem. Apám csak még jobban felbőszülve ragadta meg mindkét karomat és vágott az ajtóhoz. Felnyögve tapasztaltam a bordámba és a gerincembe nyíllaló fájdalmat. Lecsúsztam a földre és onnan pillantottam fel a tajtékzó férfira.

− Hol voltál eddig? – sziszegte felém.

− Suliban – feleltem minden érzelem nélkül.

− Azt hiszed, bolond vagyok? – kiabálta felém. A szemem sarkából láttam, ahogy egy árnyék becsuk egy ajtót, és rá kellett jönnöm, hogy az öcsém ezúttal sem fog megvédeni. Ismét egyedül maradtam. Apa kíméletlenül belém rúgott, de aztán szerencsére ott hagyott. A fejemet a kezeim közé temettem és percekig csak ültem a földön. Amióta anya elment ez megy. Hol megver, hol mintha semmi sem történt volna, jön mosolyogva. Szerintem valami végleg tönkrement benne, most pedig az elmezavarral küzdhet. Az öcsémet sosem bántja, mert ő sosem mer neki ellentmondani, de én más vagyok. Csendes vagyok, igen, de határozott véleményem van a legtöbb dologról, és nem tűrtem az igazságtalanságot. Sokat veszekedtünk, amiért nem voltam hajlandó behódolni neki, és ez lett a vége.

Már nem szeretek haza járni. Nincs is már otthonom.

Felhúztam magamat és elbicegtem a szobámba. A lábamon holnap lesz egy szép nagy folt, de sebaj, volt már ennél rosszabb is. Becsuktam az ajtót és leültem a gépem elé. Elővettem holnapra a tanulnivalókat, miközben zenét kapcsoltam. Ez volt az egyetlen vigaszom ebben a házban. És kellett is, különben nem tudtam volna koncentrálni. A zene az életem része volt, mindent zenére csináltam, ha nem volt egy kis alapzaj, akkor a gondolataim túlharsogtak mindent és elvonták a figyelmemet a dolgomról. Talán őrültnek néztek, talán az is vagyok, de attól még így működök.

Másnap szinte vonszoltam magamat az iskola felé. Nem volt első két órám, de inkább elmentem otthonról, mert nem akartam emiatt is apámmal veszekedni. Ilyenkor legalább beülhetek a könyvtárba és tanulhatok nyugodtan.

Miután megmásztam egy csomó lépcsőt, végre elfoglalhattam a megszokott helyemet a könyvtárban. Hallottam, ahogy megtelik az iskola diákokkal, hallottam, ahogy becsengetnek. Már az első óra vége felé járhattunk, mikor kinyílt az ajtó. Hátrafordultam, hogy megnézzem ki az, de meglepettségemben majdnem eltátottam a számat. Steve halkan köszönt és kedves mosolyt küldött felém. Kipréseltem magamból egy halvány mosolyt, de csak biccentettem. Nem tudom, miért voltam zavarban.

Steve kihúzta a mellettem lévő széket és szinte hangtalanul leült.

− Hogy van a bordád? – szólalt meg halkan.

− Semmi baja – mosolyogtam rá egy fokkal nyugodtabban. A férfi viszonozta a mosolyt és tekintete az előttem lévő könyvre tévedt.

− Történelem? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Mit vesztek?

− Már csak ismétlünk – feleltem, és elé toltam a tankönyvemet. – Most éppen a második világháborúról van szó.

Ismét zavarba jöttem, hiszen ő ott volt. Nem tudtam, milyen sebeket tépek fel, ha továbbra is erről fogunk beszélni.

− Borzalmas volt – mondta halkan. Együttérzően megérintettem a kezét, de mikor rájöttem, hogy mit is műveltem, rögtön elkaptam a kezem.

− El sem tudom képzelni, hogy min kellett az embereknek keresztülmenniük – suttogtam. Steve érdeklődve rám pillantott.

− Te vagy azon kevesek egyike, aki nem rögtön faggatni szeretne az akkori időkről.

− Nem mondom, hogy nem érdekelne, de vagyok annyira tapintatos, hogy nem az én érdekeimet nézem, hanem hogy te mennyit szenvedhettél és ezeknek az emlékeknek a felidézésétől mennyit szenvedhetsz.