Az utolsó kapaszkodó (Steve Rogers fanfiction)

32. fejezet

(Destiny's POV)

Bólintva fordultam a lift felé, míg Bucky a lépcső irányába rohant. Bruce-al meglehetősen hamar értük el a liftajtót, ahol megkértem Pénteket, hogy nyissa ki. A következő pillanatban egy nyíllal néztem farkasszemet.

− Én is örülök, hogy látlak, Clint – jegyeztem meg gúnyosan. Sólyomszem leeresztette az íját és fáradtan elmosolyodott. Valóban nem nézett ki valami jól. Az oldalán egy mély seb tátongott, amiből ömlött a vér. A bal lába is elég furán állt, nem is csoda, hogy inkább ült.

Bruce azonnal leguggolt és a magával hozott elsősegélydobozban kezdett matatni. Én addig hátat fordítottam nekik és a környezetet pásztáztam.

− El kellene vinni a laborba – mondta Bruce.

Én sóhajtva fordultam vissza és segítettem felhúzni Bartont. Nehezen visszaértünk a laborba és lefektettük Clintet az egyik ágyba.

− Péntek, miután kimentem zárd le a labor ajtaját is – néztem fel, pedig nem láthattam a mesterséges intelligenciát.

− Hova mész? – szólt utánam aggódva Bruce.

− Buckynak és Víziónak szűksége lehet rám – feleltem hátra sem nézve.

Rohanva indultam a szobák felé. Útközben egy csomó halott vagy eszméletlen katona mellett elhaladtam. A falak és a berendezés eléggé meg volt tépázva. Tony biztosan örülni fog a felújításnak.

Alig fordultam be a szobák folyosójára, mikor valaki rám vetette magát. Az ajkamba harapva próbáltam elfojtani a feltörő nyögésemet, ugyanis sikerült a fájós karomra esnem. De nem maradhattam a földön. Sietve ellöktem magamat a támadómtól és felpattantam. A másik fél követte a példámat, én pedig kikerekedett szemmel néztem fel Buckyra.

− Bucky? – kérdeztem hitetlenkedve. – Mit csinálsz?

A férfi rezzenéstelen arccal indult felém. A szemébe pillantva nem láttam a megszokott érzelmeket, és ekkor jöttem rá, hogy újra a Tél Katonája áll előttem. Hátrálni kezdtem, miközben azon gondolkodtam, hogyan is ébreszthetném fel újra.

− Bucky, én vagyok az, Destiny – hátráltam, miközben próbáltam nyugodt hangot megütni. – Ismersz engem, Steve barátnője vagyok. Nem akarsz bántani.

− Ó, dehogyisnem akar – szólalt meg egy hang a hátam mögül, mire hátra kaptam a fejem. És itt követtem el az elsőszámú hibát. Sose vedd le a szemed az ellenfeledről!

Ahogy már nem Buckyra figyeltem, az újból rám vetette magát és a földre tepert. Újra és újra lesújtott, még időm sem volt nagyon védekezni. A metálkarja ellen nem is sok esélyem volt. Vér tódult a számba, de még kiköpni sem tudtam, olyan gyorsan jött a következő ütés. Könnyek folytak végig az arcomon, magatehetetlenül feküdtem a férfi alatt, akinek szent elhatározása volt, hogy a puszta öklével fog agyonverni.

Reccsenést hallottam. Az orrom már rég eltörött, szóval fogalmam sem volt, hogy a koponyám törött-e be, vagy a járomcsontom, mindenesetre annyira fájt már a fejem minden része, hogy azon csodálkoztam, miért vagyok még magamnál.

− Bucky – nyögtem, mikor egy hosszabb pillanatra megállt. Vér folyt le a nyelőcsövemen. Alig láttam és ez nem a könnyek miatt volt. Már most olyan dagadt volt mind a két szemem, mintha egy keskeny résen keresztül nézném a világot és az is homályos volt. – A barátod vagyok, Bucky. Emlékszel, - suttogtam. – azt mondtam, számomra nem vagy szörny. A barátom vagy, Buck. Küzdj, kérlek!

Bucky ütésre emelt ökle megremegett egy pillanatra, de aztán újra lesújtott. A fejem oldalra bicsaklott és azonnal elnyelt a sötétség.

**********

(Steve's POV)

Osonva haladtunk végig az emelteken. Amerre láttunk katonák hevertek. Ahogy látom a többiek nem tétlenkedtek. Reménykedtem, hogy Destinynek nincs semmi baja.

− Péntek, merre vannak a többiek? – kérdezte Natasha.

− Mr. Barton és Dr. Banner a laborban van. Mr. Barnes és Miss. Benett a szobáknál.

− Nat, te menj Bruceékhoz – pillantottam a mögöttem lévő nőre. Natasha bólintott és már el is osont mellettem.

Sietve haladtam a szobák felé, de arra nem voltam felkészülve, amit akkor láttam. Bucky Destiny felett térdelt és éppen arcon vágta. Des egyáltalán nem mozdult, amitől a szívem a torkomba ugrott. Annyira le voltam sokkolódva, hogy meg sem tudtam mozdulni. Tony volt az, aki először reagált és máris leterítette Buckyt. Buck hátraesett, de egy fejrázás után máris az új ellenfele felé indult. Akik ez esetben mi voltunk.

− Menj Destinyhez! – kiáltott rám Sam, aztán ő és Tony Buckyra vetette magát, míg Wanda bicegve jött utánam.

− Istenem, Des – roskadtam le mellé megrökönyödve. A lány arca felismerhetetlenségig eltorzult. Ha nem tudnám, hogy ő az, akkor nem ismerném fel. Mindkét szeme olyannyira feldagadt, hogy nem látott velük. Az orra be volt törve és a jobb járomcsontja is be volt horpadva. A temérdek vérről nem is beszélve, amitől a többi sérülését nem is láttam. Remegő kézzel nyúltam a nyakához, hogy kitapintsam a pulzusát. Mikor megéreztem, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Azonnal az ölembe vettem és a gyengélkedő felé vettem az irányt. – Minden rendben lesz – motyogtam, de inkább saját magam nyugtatása miatt, mint sem az övére. Nem érdekelt mi lesz a többiekkel, egyedül őt láttam. Nem tudom, mi történt, de nem veszíthettem el.

Szinte betörtem a gyengélkedő ajtaját. Natasha fegyvert szegezett rám, de ahogy meglátta a karomban fekvő lányt, még a sokat megélt ügynök is majdnem elejtette a fegyverét.

− Bruce – néztem rimánkodóan a felém siető dokira. – Segíts neki, kérlek!

Letettem a Clint melletti ágyra és tétlenül néztem, ahogy Bruce körülötte sürgölődik.

− Mi történt? – érintette meg a karomat finoman Natasha, de még ettől is összerezzentem.

− Nem tudom – temettem a kezembe az arcomat. – Buck tette ezt vele.

− De hisz kedveli – tágult ki a nő szeme.

− Nem tudom, miért támadta meg, de láttam – feleltem keserűen.

Szótlanul meredtük az ágyon fekvő Destinyre. Féltem és rettenetesen aggódtam iránta. Fogalmam sem volt, mit csináljak.