Hősbe szeretve [Steve Rogers] (Befejezett)

19.

A hazaút elég hamar eltelt, sajnos. A házunk előtt parkolt Steve autója, majd csendben ültünk egymás mellett. A csendet ő törte meg.
- Hogy van a kezed?
- Fáj, de nem vészes. - mosolyogtam rá, majd fejemet a támlának döntöttem.
- A szüleid tudnak róla?
- Csak arról, hogy ott voltam a támadáskor és akkor kaptam. Meg hogy a mentősök elláttak. - rántottam meg a vállam, még mindig őt nézve.
- A képességedről? - nézett ő is rám.
- Arról nem tudnak semmit... - hajtottam le a fejem. Steve keze az arcomon volt, majd finoman maga felé fordította arcom.
- Ne aggódj! Biztos hogy nem ítélnek majd el miatta. - mosolygott bíztatóan - Ha pedig szeretnél beszépni velük, akkor minket is bele kell vonnod...
- Tudom. - bólintottam, majd felmerült bennem egy kérdés. Steve-nek megvan a száma? Nem, válaszoltam magamnak, majd egy nagy erőt véve magamon megkérdeztem. - Esetleg megkaphatom a számod?
- Hogy mit?! - erre kuncognom kellett.
- Múltkor tanítottalak meg a telefon használatára.
- Igaz, de... segítenél? - nézett rám boci szemekkel.
Nevetve kapja elő telefonját, majd odaadja nekem. Elkezdem mutogatni neki, hogy hol tudja majd velem felvenni a kapcsolatot. Telefonszámot cseréltünk, majd visszaadtam a telefont.
- Köszönöm a fuvart! - mondtam.
- Holnap is menjek eléd? - kérdezte, miközben tekintetét belefúrta az enyémbe.
- Ha nem lesz dolgod. Köszönöm, Steve. - hajoltam hozzá közelebb, majd ajkaira egy csókot nyomtam. - Megyek.
- Várj! - szólt, majd kipattant a kocsiból, majd kinyitotta az ajtómat. - Gyere - nyújtotta kezét.
- Köszi - mosolyogtam rá. Pár mondatot még váltottunk, majd elköszöntünk egymástól.

Beérve anyám és apám kérdőrevont arcával találtam magam szemben.
- Én, öh... meg magyarázom...
Apám felhúzta a szemöldökét, majd a nappaliba intett.