Hősbe szeretve [Steve Rogers] (Befejezett)

24.

Szombat. Még nem volt időm beszélni Steve-el, így délben felhívtam. Két csöngés után fel is vette.

- Szia, Picur! - köszönt. Telefonban más volt a hangja, de nem zavart.
- Szia Steve! - nem akartam most becézni. Anyámat ismerve a kertből is meghallaná, így nem kockáztattam. - Tudunk beszélni?
- Persze, mondjad csak. Baj van?
- Nem, dehogy! Am, tudod beszéltem még neked tegnap, hogy beszélnünk kell. - válaszként egy hümmögést kaptam, így mondtam tovább - Szóval, a szüleim megtudták, hogy hazahoztál. Természetesen, mint barát, az az pasi. Am, Tony-val beszéltem és azt tanácsolta, hogy mutassalak be téged, mint legjobb barátom. Majd mondom, hogy félreértették, és te a legjobb barátom vagy. Ne hidd azt, hogy le akarlak tagadni, semmi ilyen, de majd picit később kéne elmondani nekik. Haragszol?
- Dehogy haragszom! Megértelek. Szerintem is később kéne. Mármint a rossz helyzetek elkerülése érdekében.
- Akkor jó! Akkor, mondjuk hatra eljössz?
- Persze! - válaszolt. Hangján lehetett hallani, hogy elmosolyodott miközben válaszolt a kérdésemre.
- És, miujság? - váltottam témát.
- Nincsen semmi, a szobámban ülök és firkálgatok. Veled miujság, Picur?
- Ez a becenév... - röhögtem - velem sincs semmi, éppen... - mondtam volna tovább, ha Steve nem szakítana félbe.
- Tony, tedd azt le! - mondta a vonal végén a férfi.
- Minden rendben? - szemöldököm összehúzva kérdeztem, de tudtam, hogy úgysem látja az arcom.
- Persze! Tony, tedd le füzetet! - hallottam ahogy valami csattan. Ez a telefon, vagy a füzet volt? Erre nem kaptam választ, ugyanis a hívás megszakadt. Aham, szóval a telefon.

A szobámat kezdtem el takarítani, ha Steve esetleg feljönne megnézni. A törölgetésből apukám zökkentett ki, aki az ajtófélfának támaszkodva és kezeit keresztbe fonva hallgatta a zenét, amit hallgattam.
- One Direction? - kérdezte mosolyogva.
- Igen, csak a szokásos. - apukám túl jól ismer. Meg persze a zenéket. - Mi járatban itt? - tettem vissza a növényt az íróasztalomra, majd lehalkítottam a zenét.
- Akkor jön a pasid? Vagyis a barátod?
- Pasi? Apa ne röhögtess... - nevettem. Hú, nem szoktam ritkán hazudni, mivel nem tudok. De most ez aztán meglepett. Elég jól játszottam. - Ő a legjobb barátom. Miért gondoltad azt, hogy ő a barátom?
- Ne is próbálj hazudni, Victoria! - lépett beljebb a szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót. Akkor mégsem tudok jól hazudni. - Tudom, hogy a barátod. Nekem legalább ne hazudj. Anyádnak igen, mert ő úgysem lát át rajtad.
- Jó, de légyszi ne szólj neki! Neki akkor beadom, de neked is úgy kell tenned, mintha elhinnéd. Jó? - kérdeztem, bociszemeket meresztve rá.
- Rendben.
- Még van egy dolog... - préseltem össze ajkaimat.
- Mi lenne az? - húzta fel az egyik szemöldökét.
- Ne akadj ki, ha meglátod. Oké?
- Miért akadnék ki? - nevetett fel. Én is felnevettem, de inkább erőltetett volt, mintsem igazi. Kifog akadni! Nekem annyi! - Hisz ez csak egy fiú, veled egyidős! - nevetett tovább.
Óh basszus! Ha meglátja Steve-t kinyírja, az már biztos! A korkülönbségről meg ne is beszéljünk. Mondjuk a szerelemben nem játszik közre a korkülönbség. Vagy igen? Óh, már látom magam előtt apám arcát.
Mindegy, még nincs este, nem kell aggódni. Majd valahogy elmagyarázom neki a dolgot.