Hősbe szeretve [Steve Rogers] (Befejezett)

39.

Reggel semmi nem keltett. Kipihentnek éreztem magam. A nap fénye besütött a hatalmas ablakon. A tegnapi ruhámban voltam. Felültem nehézkesen.
- Áh látom fent vagy! - szólt egy alak a fotelban.
- Maga kicsoda? - meredtem rá összevont szemöldökkel.
- Dr. Strange. Te pedig Victoria. Öltözz a nappaliban találkozunk. - majd kiviharzott az ajtón.
- Mivan?! - néztem utána.

Felkaptam valamit, majd a nappaliba mentem.
- Oké - csapta össze a kezét - ülj le! - mutatott a párnákra. Leültem. - Hunyd be a szemed és csak rám figyelj!
- Mi ez az egész?
- Tony kért meg, hogy segítsek az erődben. Most már tényleg hunyd be a szemed! - parancsolta. Engedelmeskedtem.
Elkezdett valami más nyelven beszélni, amit nem értettem.
- Mit látsz?
- Semmit.
- Figyeltél?
- Nem.
Sóhajtott, majd előről kezdte, de most már figyeltem. A szemem előtt megjelent egy lila arcú személy. Nem is tudom, hogy személy volt e.
- Ki ez? - hátráltam ülve.
- Kire gondolsz?
- K-ki ez? - tettem fel ingerülten a kérdést.
- Hogy néz ki? - kérdezte. Azonnal éreztem az aggódást.
- Lila színű. Hatalmas és a... Bosszúállókkal harcol! - egy könnycsepp folyt végig az arcomon. - Állj! Ne, nee! - ordítottam. Szemem előtt láttam amint Loki a földre hull halottan.
- Mit láttál?
Nem válaszoltam csak sírtam. Ezt nem hagyhatom. Megjelent előttem Loki arca, amint próbál levegőhöz jutni.
- Kérlek, ne... - suttogtam sírva.
A szemeim rögtön kipattantak és éreztem ahogy az erő átjárja a testem. A kezeim lilán világítottak, amitől Strange hátrálni kezdett.
- A Hatalom köve - meredt rám.
Hatalmas fájdalom tört rám. Mintha fojtogatnának. A tüdőmbe nem jutott oxigén és éreztem amint ájulni készülök. Egy hatalmas robbanás vetett véget ennek.
A földön feküdve köhögtem. Egy lila kő világította be a nappalit.
- E-ez mi? - mutattam rá.
- A Hatalom köve. Civilizációkat képes elpusztítani, és hatalmas erőt ad a felhasználónak... neked... - csendesült el.
- Nem... az nem lehet - álltam fel. - Nekem nincs hatalmam.
- De van! Bruce gondolom már elmondta - vette volna el a követ, az azonban mintha áram csapta volna meg fájdalmasan felkiáltva ment hátrébb tőle.
- Mit tudunk róla? - érdeklődtem, míg afelé közeledtem.
- Nova Hadtest-nél volt utoljára - dörzsölte kezét.
Óvatosan közeledtem a kő felé, majd megérintettem azt. A kezembe hullt, majd lebegni kezdett a kezem fölött. Gyönyörű volt. Lassan a mellkasom felé közelített, majd ruhán keresztül éreztem, amint a mellkasomba fúródik. Felszisszentem.
- Hívom Tony-t.

Tíz perc múlva már ott feküdtem félmeztelenül, vörös arccal. A csapat csak nézett, majd lopva Steve-re pillantottak.
- Ne nézzetek már! Már láttam fehérneműben! - csattant fel Steve.
- Óh... szóval... már megvolt? - nézett ránk csodálkozva Tony.
- Mi?! - a fejem már tiszta vörös volt - Dehogy is!
- Akkor...
- Ne! Ne is folytasd! - állítottam meg. Felemelte kezét védekezően.

A vizsgálat után, még folytatódott a "kiképzésem", majd fáradtan hulltam az ágyra. Holnap már otthon leszek - gondoltam magamban.

*5 hónappal később*

Másnap reggel a kő fájdalmas helye ébresztett. Fájt, pedig Tony kiműtött, hogy biztonságban legyek. A hónapok teltek, elmúlt karácsony, vége van a vizsgáknak és minden külön órámmal Dr. Strange-el. Felültem, majd a szemem rögtön egy levélre tévedt. A komódomon volt. Kinyitottam, majd olvasni kezdtem.

Kedvesem!
Sajnálom, hogy így kell ezt közölnöm... Thanos harcra készül. Segítenünk kell Dr. Strange-nek, és akiknél a kő van, nehogy megkaparíntsa Thanos. Sajnálom.  Ne keress minket, nem akarom, hogy bajod essen. Nehéz így búcsút vennem tőled, de valószínűleg ezután a csata után nem találkozunk... Köszönöm ezt a pár hónapot, nagyon szeretlek! Vigyázz magadra! Ég veled!
Steve.

Könnyeim csak úgy potyogtak. Ezek szerint vége. A kő helye fájdalmasan égett, mivel próbált begyógyulni, de a kő nélkül sikertelen volt. Fájdalmasan rogytam térdeimre. A szüleim dolgoztak. Hangosan kisírhattam magam. Miért történik ez velem?