Hősbe szeretve [Steve Rogers] (Befejezett)

43.

Miután kiszellőztettem a fejem a mellkasomhoz kaptam. Amióta nyertünk a kő a mellkasom díszítette. Jó érzés volt, hogy ő itt lesz velem.
Nagyot sóhajtottam, majd lehunytam a szemeimet. Előttem Steve arca jelent meg, amikor elbúcsúztam tőle. Kinyitottam a szemem, majd lenéztem New York-ra. Este hat óra volt, már a nap is ment lefelé.
- Szeretlek, Steve Rogers - suttogtam.
Megfordultam, majd bementem. Mindenki bőröndökkel állt ott.
- Köszi! Nem most akartam összepakolni... de köszi - mosolyogtam a csapatra.
- Ez meg miről beszél? - kérdezte Thor.
- Ezek nem a te cuccaid. Két napra elutazunk a csapattal - magyarázta Pepper.
- Na, hova megyünk? - virúltam ki.
- Nem érti - nevetett Tony. - Nélküled utazunk - mondta hangosabban a "nélküled" szót.
- Oké - nyíltak ki a szemeim nagyra.
- Gyertek - ordított Tony.
- Tony, ott állnak melletted, nem kell ord... - néztem felé, majd a beszédem rögtön befejeztem, mikor Natasha lépkedett előre. - Natasha! - ugrottam a nyakába. - H-hogyan? - kérdeztem könnyekkel teli szemekkel.
- Steve - ejtette ki.
- Szép élete lesz? - kérdeztem halványan mosolyogva.
- Soha életemben nem lesz ilyen szép életem! - hallottam magam mögül egy mély hangot. Rögtön felismertem. - Nem tudnám nélküled elképzelni az életem, Victoria!
Hátra fordultam, majd a szerelmemmel találtam magam szembe.
- Peggy?
- Az áldását adta ránk! - jött közelebb. Kezeit az arcomra helyezte, míg én megfogtam azokat. - Soha nem hagylak el! - suttogta. - Szeretlek!
- Én is! - majd ajkait az enyémekre nyomta. De hiányzott!
- Akkor mi megyünk is - zavart meg minket Tony, aki a lánya szemét takarta el, míg morcosan nézett ránk. - Aztán nem szétszedni a lakást! - figyelmeztetett a lift ajtajából.

Mikor elmentek Steve-el újra egymás ajkait faltuk.
- De hiányoztál - mondtam két csók között.
- Te is - nyúlt újra ajkaimért. Combom alá nyúlt, majd felkapott magára. Lábaimat dereka köré csavartam, míg ő elindult a szobám felé.

□

Fáradtan dőltünk egymás mellé.
- Wow - nyögtem ki.
- Igen. - nézett rám.
Arcom piros volt, és nagyon meleg volt a szobában.
Steve-re néztem. Fáradtnak tűnt. Megtörtént. És egy csodálatos ember vette el tőlem.
- Pihenj nyugodtan. Hosszú napod volt - simogattam meg az arcát.
- Maradsz? - húzta magára a paplant.
- Főznöm is kéne.
Válaszként egy sóhajtást kaptam.
- Szeretlek - csókoltam meg, majd magara kaptam a köntösömet. - Köszönöm!
- Mit? - helyezkedett el.
- Hogy visszajöttél és, hogy vigyáztál rám! - ültem le az ágyra.
- Jobban szeretlek mindennél, még szép, hogy visszajöttem - tette fejét az ölembe.
Homlokáról kisimítottam egy kósza tincset, majd a haját kezdtem el piszkálni.
- Mit kérsz vacsorára?
- Nem tudom. Csinálj bármit, én úgyis megeszem, hisz ezek a csodakezek csinálják - puszilta meg a kezem. Elnevettem magam a csiklandós érintésre.
- Imádom a nevetésed!
- Ne hozz zavarba - fordítottam el az arcom.
Puha kezével lágyan visszafordította az arcom, majd hüvelykujjával simogatta az arcom.
A kellemes érzésre lehunytam a szemem. Végre boldog vagyok. A szüleim boldogok, hogy boldog vagyok. Az anyám nagy meglepetéssel fogadta, hogy Steve nem is a legjobb barátom, de mivel imádja Steve-t, így hamar elfogadta. Elmondta, hogy titokban imádkozott, hogy összejöjjünk.
Az erőmmel kapcsolatban pedig legyintettek. Tudták, hogy titkolom előlük, ám az elporladásomkor anyám megijedt, hogy soha többé nem láthat. Az öt év azért sok, hogy egy űrben töltöd, úgy hogy nem tudsz róla...