A rabszolga

24.fejezet

Az uralkodásom első pár hete.... Hogy is mondjam? .... Bonyolultan indult. Finoman fogalmazva. Például amikor rám akarták erőltetni, hogy szálljak be a Kréta elleni háborúba.

oOo

-Öngyilkosság lenne! - kiáltottam.
-Meg kellene bosszulnia a király halálát - korholt meg Dionüsziosz tengernagy.
-Már megtettem mikor végeztem a katonákkal akik megölték! - álltam fel a trónról és elkezdtem fel alá járkálni.
-Persze... - hallottam egy halk hangtól.
A királyságban nem nagyon hitték el mi történt, azt gondolták az istenek segítettek nekem, mert nem tudták elképzelni, hogy egyetlen nő ilyesmire lenne képes. Sehogy sem tudtam volna meggyőzni őket a hatalmam felfedése nélkül, így ignoráltam a pletykákat.
-Nálam jobban senkit sem dühít az ami történt - mondtam fagyosan. - De nem fogom feláldozni a szigetet a bosszúért egy megnyerhetetlen háborúban. Nem hagyom hogy Damon önfeláldozása a semmibe vesszen.
-Én pedig nem hagyom, hogy egy ostoba nő...!
-Ki vagyok?! - fordultam hátra.
A tengernagy értetlenül nézett rám, így közelébb léptem hozzá.
-Ki.... vagyok.... én? - kérdeztem lépésenként, mélyen a szemébe nézve.
Nem tudta állni a tekintetem.
-A királynőm - kapta le a fejét.
-És ki vagy te? - álltam meg előtte.
-Az alatvalód - hajolt meg.
-Ezt sose feledd! Most pedig távozz! - parancsoltam, hagyva had elmélkedjen, ami nem volt jó ötlet.

    Na igen. Az sem volt kellemes.
   Viszont a közelébe sem ért ahhoz amikor puccsot terveztek ellenem.

Pár hétig minden nyugodt volt, egészen addig míg egy napon a hajánál elém nem rángatták egy szolgálólányt, akit felismertem.
-Mi történt? - kérdeztem azonnal felállva.
-Ez a riba....
-Apolloniátóp kérdeztem! - szóltam közbe a síró lány elé térdelve.
Reszketve nézett fel rám, ahogy próbálta rendezni a légzését. Majdnem félholtra verték.
-É-én kiöntöttem a bort - suttogta erőtlenül.
-Ennyiért ezt érdemelte?! - ordítottam le a férfi fejét aki elém rángatta.
-Tönkre tette a palástom, bort pocsékolt és még feleselt is! - méltatlankodott, mire teljes erőmből pofán vágtam, minek hatására elterült a padlón.
-Maga a levegőt pocsékolja és tiszteletlen volt a királynőjével! - mondtam nyugodt hangon. - Talán magát is félholtra kéne verni.
-Ő csak egy szajha! Egy szolgalány! Azt sem érdemelné meg hogy a sarumat megcsókolja! - kiáltotta a földön fekvő dühösen. Láthatóan nemes volt, ő és a pár másik férfi is aki kísérte, de hírtelen nem tudtam felidézni egyikük nevét sem. Nem sokat aludtam mostanában. - Nőként tudnia kellene a helyét.
-Én is nő vagyok - emlékeztettem. - És pontosan tudom, hogy hol van a helyem! Ezért ülök trónon, míg ön a porban!
-Ezt még megbánja! - állt fel dühösen, majd kiviharzott a teremből.
-Jól vagy? - kérdeztem Apolloniától, aki csak bólintott.
    Pár óra sem telt el, amikor az urak visszatértek. Ám meglepetésemre mind a négy férfi térdre vetette magát előttem.
-Felséges királynőnk! Bocsánatáért esedezünk! - mondta az első, kinek eszembe jutott a neve.
-Démétriosz - mondtam felállva.
-Valóban tiszteletlenül viselkedtünk - szólt lehajtott fejjel.
-Hát belátta - gyanakodva mértem fel a férfiakat. Nem a hibájuk beismeréséről híresek.
-Sophia hercegnő igen nagy benyomást mért ránk - na ennek már több értelme volt.
-Igazán?
-Igen, felség - felelte, majd lassan megemelkedve felém nyújtott egy csodálatos aranykarkötőt. - Bocsánat kérésképp hoztam önnek eme ékszert. Néhai lányom kedvence volt, remélem az ön tetszését is elnyeri.
     Óvatosabbnak kellett volna lennem, belátom. De akkor még naív voltam. Láttam a jót az emberekben és nem tudtam volna elképzelni, hogy egy apa képes lenne hazugságra használni a lánya emlékét.
   Ám amint a kezembe vettem a karkötőt az aranyszálakká változott és azonnal a trónhoz bilincselt. A szoros vékony kötél belevésődött a bőrömbe és ahogy próbáltam mozdulni egyre szorosabb lett.