A rabszolga

13.fejezet

Egészen az istállókig futottam (ami nem kis táv, khm). Ott elbújtam a szénabálák mögé és megpróbáltam lecsitítani dübörgő szívverésem. Ziháltan döntöttem a fejem a falnak. Alig fogtam fel mi történt. Poszeidon az apám. Én ezt nem..... nem tudom felfogni. Teljesen kiakadtam. Feldúltan temettem fejemet a tenyerembe.
-Ne búsúlj, Úrnőm! - szólt egy férfi hang valahonnan.
-Ki van ott? - kérdeztem reszketve, de csak a lovakat láttam.
-Én vagyok - mégegyszer körbenéztem és megakadt a tekintetem Ciklonon. Damon lován. Sajnálatos módon kevésszer volt alkalmam találkozni vele mióta idekerültem.
-Ezt én is bánom, Úrnőm - döbbenten kászálódtam fel a földről és sétáltam a bokszához.
-De hogy..? - megált a tudomány. Ez már sok volt. Lehet halucinálok?
-Nem képzelődsz, Úrnőm.
-Ez megnyugtató egy ló szájából - bólintottam.
-Poszeidon összes gyermeke érti a nyelvünket. Ahogy minden tengeri teremtményét is.
-Eddig miért nem értettem? - akadékoskodtam.
-Értetted, csak nem fogtad fel - magyarázta valaki mögöttem. Egy szürke kanca unottan rágcsálta a szalmát. - Az elméd letagadta, Úrnőm.
-Vagy úgy - mondtam bizonytalanul. - De miért...?
-Tyna! - hallottam Szophi kétségbe esett hangját. - Merre vagy?
-Örültem, hogy beszélgethettünk - mondtam gyorsan a lovaknak, majd kifutottam az istálló hátsó ajtaján.
     Nem akartam találkozni velük, amíg magamban le nem rendezem a dolgot. Az erő ami bennem él megijesztett. A hangommal bárkit megölhettem volna.
    A legközelebbi falhoz osontam, nem gondolkodtam csak felugrottam egy itató tetejére és elrugaszkodtam. Kezeimmel alátámasztottam magam, majd átvetettem a lábam a falon. Guggolásban értem földet a túloldalon. Ötletem sem volt, hogy ez hogyan sikerült, de nem álltam meg töprengeni. Bevetettem magam az erdő sűrűjébe és meg sem álltam egészen a néreidák taváig. Itt kezdődött minden, tehát itt is fogom megtalálni a választ a kérdéseimre.
      Amikor a víz a lábamhoz ért, döbbenten vettem tudomásul, hogy nem éreztem hidegnek. Sokan jégvíznek hívják ezt a helyet mert sem ivásra sem pedig fürdésre nem alkalmas a tó, az elviselhetetlen hőmérséklete miatt. A talaj hirtelen mélyült, tíz lépés múlva már bőven elhagyta a fejem a felszínt. Visszatartottam a lélegzetem, hisz az elmém meg akart védeni a vízbe fulladástól.
-Nem kell félned, bátor gyermek!
    Előttem egy gyönyörű, fiatal nő lebegett. Hosszú barna haja körülötte hullámzott a vízben. Életemben nem láttam még néreidát, viszont rengeteg történetet hallottam már róluk. Tengeri istennők, szépségükről ódákat zengenek. Amint felébredtem az ámuldozásból, azonnal meghajoltam.
-Nyugodtan lélegezz, Typhonas. A víz téged nem bánthat - mondta lágy hangon.
    Szót fogadtam neki. Egyenletesen vettem a levegőt.
-Gondolom magyarázatot vársz, gyermekem.
-Igen, hölgyem - hangom meglehetősen furcsán csengett. Nem tudnám hogyan leírni.
-Ez esetben jöjj velem - evvel hátat fordított nekem és elindult.
Zavart némasággal követtem. Nem tudtam megszólalni, úgy le voltam döbbenve. A kristálytiszta víznek és a felszínről alábukó holdsugaraknak köszönhetően láttam egy keveset, viszont amint lejebb értünk a fény elfogyott, én mégis pontosan tudtam mi merre van. Valahogy érzékeltem. Nem úsztunk.... vagyis inkább úgy mondanám, hogy az áramlat vitt minket, szinte nem is kellett mozognom.
Pár percig csendben haladtunk egymás mellett, amíg el nem értünk egy ajtót. Kétszárnyú volt, oldalain egy-egy oszloppal. Tetején díszes boltív, mely kagylókkal és domborművekkel volt tarkítva.
Amint a közelébe kerültünk kitárult. Egy folyosóval találtam szembe magam. Gyönyörű, csiszolt fal, rajta különböző, színekkel ékesített motívumok. Események. Némely harcokat mesél el, vagy ünnepélyeket. Túlnyomó többségben viszont a sellők születése jelenik meg. Áldozat bemutatások. Dicsőséges pillanatok. Ám az egyik történet megrémisztett. Egy nő volt a középpontban. Fekete ruhát viselt, ami alig takarta a testét, így láthatóvá vált a szöveg ami az egész bőrét beborította. Valamiféle figyelmeztetés lehetet, de nem voltam képes rávenni magam, hogy rendesen értelmezzem. Megrémisztett az amit sugallt, ezért inkább a többi, vidámabb ábrákat tanulmányoztam.
Alig tudtam betelni a látványukkal, viszont nem csodálhattam őket sokáig, mivel bármi is volt az uticélunk, elértük.
    Egy a legutóbbival tökéletesen megegyező ajtó tárult a szemünk elé, ez is úgyanúgy kinyílt, ahogy a másik. A terem amibe kerültünk hatalmas volt. Oldalt oszlopok álltak, a padlón, mennyezeten és tengerre néző ablakokon mozaikok. (Fogalmam sem volt,  honnan tudom, hogy a tengerben vagyunk, egyszerűen csak éreztem, bár a sós víz elég egyértelművé tette, de ezt csak pillanatokkal később realizáltam.) A helység túlsó végén egy méretes oltár terpeszkedett. Hozzá kellett szoktatnom a szemem a fényességhez ami bent uralkodott. Körülöttünk megannyi sellő úszott, de némelyik kitűnt a többi közül.
    A sellők álltalánosságban inkább hasonlítottak a cápákra, viszont néhány hableány és habfi sokkal emberszerűbb volt. Nem is ember, hanem isten. Áradt belőlük a felsőbbrendűség, a halhatatlanság, de nem olyan mint Poszeidonnál. Ez nem volt erős, alig érzékeltem, mégis ott volt. A cápaszerűek mintha szolgálták, vedelmezték volna az istenszerűeket.
Amint észrevettek, az összes jelenlévő érdeklődve fordult utánam, ahogy a néreidával átvonultunk a termen egészen az oltárig. Éreztem magamon a vizslató tekinteteket és nem éreztem magam tőlük kellemesen.
     Mintha csak a gondolataimban olvasott volna (valószínűleg azt is tette) a nő mellettem megszólalt:
-Ne érezd magad kellemetlenül, mert bámulnak, nem találkoztak még magad fajtával.
-Ezt hogy érti? - fordultam felé.
-Különleges vagy - felelte - és nem csak amiatt, hogy Poszeidon az apád.
      Értetlenül ráztam meg a fejem.
-Nem igazán értem. Semmi más különbb nincs bennem.
-Igazán? - mért végig kétkedően. - Úgy hiszed, a tengerek istenének bármely gyermeke képes a hangjával ártalmatlanná tenni egy egész hadsereget?
-Azt hittem ez egy tőle örökölt erő.
-Én nem tudok arról, hogy Poszeidon a sikolyok istene is lenne, vagy netán tévedek? - húzta fel fél szemöldökét.
-Nem, igaza van - értettem vele egyet. - De akkor hogyan vagyok képes..?
-Hableány vér csörgedezik az ereidben - mondta, mire teljesen ledöbbentem. - A sikoly a nemes vérű hableányok kiváltsága. Ritka hatalom, ezerből egy örökli és csakis Morgána, a sellők első királynőjének közvetlen leszármazottai birtokolhatják - ekkor felém fordult. - A nagyapád, Tyna, Morgána királynő dédunokája volt.  Beleszeretett egy halandó asszonyba, a nagymamádba. Ezért elhagyta Poszeidon udvarát és feleségül vette.
-De édesanyám nem volt sellő - akadékoskodtam. - Sem pedig a nagybátyám.
-Ők nem örökölték apjuk vérét, mivel mikor hátrahagyta múltját, a nagyapád lemondott a hatalmáról. Emberré vált. Te viszont a Tengerek istenének leánya vagy. Benned újból fellobbant a hableányok ősi vérvonala. Érzékszerveid élesebbek, reflexed gyorsabb mint egy átlagos félvéré. Halhatatlan vagy.
-Tessék? - akadtam ki az utolsó mondatot hallva.
-Nem halhatsz természetes halált - magyarázta a nő. - Megölhetnek kessel, méreggel, nyíllal, dárdával, karddal, tűzzel és bármely fegyverrel. De az idő nem fog rajtad, ahogy egyik rokonodon sem - mutatott körbe. - Tudom nehéz lehet ezt felfogni, viszont előbb vagy utóbb hozzá fogsz szokni a gondolathoz, ne félj.
     Nem tudtam megszólalni. Nem értettem semmit. Mégis egyetlen gondolat fogalmazódott meg bennem:
-Ha az apám egy isten - emeltem tekintetem a nőre - miért nem mentette meg az anyámat?
-Édesanyád egy bátor, gyönyörű, kedves lelkű asszony volt. Ám iszonyatosan makacs természetű - mosolyodott el halványan. - Nem kért atyád segítségéből, egyedül akart boldugulni az életben. Ez tisztelendő, viszont amikor beteg lett, még akkor sem akarta, hogy Poszeidon meggyógyítsa, mondván, másoknak nem adatik meg az esély, hogy egy isten vigyázzon rá, akkor neki miért legyen könnyebb? Későn fogta fel, hogy haldoklik, ekkor Poszeidon már semmit, sem tehetet. A párkák eldöntötték a sorsát - megtörten hajtottam le a fejem, vissza kellett fognom a sírást. - Ne ítéld el olyan gyorsan az isteneket. Ha hiszed, ha nem ők is törődnek a gyermekeikkel, ahogy atyád is veled. Hisz elismert sajátjaként. Elég látványosan.
-Igen, emlékszem - csuklott el a hangom. - Amikor elhitette velem, hogy minden szerettem meghalt. Ha nem tisztelném atyámként és istenként, azt mondanám, kegyetlen volt.
A néreida bánatosan nézett rám.
-Nem hagytál neki más választást - láthatta rajtam az értetlenséget, mivel azonnal magyarázkodásba fogott: - Amikor a tizenhatodik születésnapodon kiléptél a vízből elájultál, mert a testednek idegen volt ez az érzés. Hatalmad ekkor tört elő, eddig meglapult és várt. Már másnap sikítanod kellett volna, de a világ két legmakacsabb személyének gyermeke vagy. Azt tanították neked, hogy ne sikíts. Mert nevelőid tudták, ki vagy és féltek, hogy kárt teszel magadban, vagy másokban. A fejfájásod csak erősödöt volna, egészen addig, amíg az elméd már nem bírta volna és feladja. Meghaltál volna. Poszeidon tudta, csak így vehet rá arra, hogy kienged magadból és ha jól sejtem nem tévedett.
Ebben igazat kellett neki adnom, ha nincs apám sosem sikítottam volna ebben biztos vagyok. De valami még nem hagyott nyugodni.
-Látom még van kérdésed - mosolygott rám a nő.
-Mindössze kettő. Az első: megtudhatnám a nevét?
-Dórothea.
-Köszönöm, Dórothea - hajoltam meg egy kicsit. - És másodszor: ha hableány vagyok, akkor miért nincs uszonyom? - néztem le a lábaimra.
Dórothea pimasz mosolyt varázsolt az arcára.
-Minden nemes vérű képes emberré változni, eé víz nélkül lélegezni. De mivel te a szárazföldön születtél, neked ez fordítva működik. Csak koncentrálnod kell. Hunyd le a szemed és csak a hangomra figyelj.
Tettem amit mondott és vártam. - Ürítsd ki az elméd. Érezd a vizet magad körül. A tenger muzsikáját. Az élőlények hangját. Képzeld el magad sellőként és koncentrálj!
Nem tudom meddig voltam így, elvesztettem az időérzékem, de hamarosan Dórothea újból megszólalt: - Kinyithatod.
Lenéztem a lábamra, vagyis oda ahol a lábamnak kellett volna lennie. Farokúszóm zöld, kék és szürke együttese volt. Nem lehetett pontosan megmondani. Csillogott a fényben. Szokatlan volt, de mégis kellemes.
-Nolám csak húsz percedbe tellett - mosolygott Dórothea. Húsz percbe? Nekem kevesebbnek tűnt. - Nyugalom vannak akiknek tovább tart. Gyakorolj és az átváltozás azonnali lesz.
-Értem - mondtam révülten. Csak az uszonyomra tudtam figyelni.
-Lassan mennedd kéne gyermekem - figyelmeztetett a nő. - Hajnalodik, a szeretteid aggódnak érted.
Zavartan bólintottam.
-Köszönök mindent - mondtam hálásan.
-Ide bármikor visszajöhetsz. Várni fugunk.
-Viszlát - hajoltam meg. Az ajtónál jártam mikor Dórothea utána szólt.
-Tyna! Ne feledd amit mondtam, halhatatlan vagy.
Nem értettem mire céloz, de azért bólintottam. Vár rám egy kellemetlen társalgás.