A rabszolga

19.fejezet

Már hosszú idők óta szobroztunk a királyi háló előtt ülve. Szorosan tartottam a karjaimban a királynét, megpróbáltam erőt adni neki, hisz pontosan tudom, milyen érzés tehetetlenül várni az orvosra, aki vagy jó, vagy borzalmas híreket közöl. Ebben az esetben sosincs köztes út. Sophi idegesen járkált fel alá és két pislantásonként állt meg az ajtó előtt, majd indult el mégegyszer. A kicsik (hála az isteneknek) még jóval a bejelentés előtt elmentek aludni.
-Hogy van, apa? - rohanta le Sophi egyből a férjemet, mikor kilépett az ajtón.
-Túl fogja élni - mondta határozottan, mire a királyné elsírta magát megkönnyebbülésében. Én viszont nem nyugodtam meg. Valami nem tetszett Damon arckéfejezésében.
-Azonban? - tettem fel a kérdést, amire a választ senki nem akarta hallani.
-A szíve... - csuklott el Damon hangja. - Apánk évek óta betegeskedik, és....
-Idős - szakította félbe a királyné. - Már negyven múlt. Fiatalabb korában, ugyanolyan beteges volt mint te, fiam - állt fel, miközben próbálta erősnek mutatni magát a gyerekei előtt. - Az orvosok neki sem ítéltek sok időt, de az istenek megsegítették. A legtöbben csodálkoznak, hogy atyátok eddig bírta.
    Sophinak megrogyott a térde, Damon időben kapta el mielőtt a földre esett volna, de én is érte ugrottam, ami nem volt túl jó ötlet.
    Abban a pillanatban, hogy felálltam, szédelegve vissza is zuhantam a kerevetre. Túl fáradt voltam már az éjszaka közepén.
-Damon, kísérd vissza a feleséged a szobátokba, és maradj vele, amíg el nem alszik. Egy kismamának nem tesz jót ennyi stressz - parancsolta a királyné, a vállamra téve a kezét.
-Jól vagyok, csak - nem tudtam befejezni a mondatot mert öklendezni kezdtem.
-A sok szédelgés és hányinger - sóhajtotta a királyni. - Az első szakasz nekem is ilyen borzalmas volt. Idővel enyhülni fog, amennyiben szerencsés vagy. Ne légy makacs, neked, kifehezetten ebben a nehéz helyzetben - pillantott szomorúan a hálóajtajára - a gyermekeddel kell törődnöd!
    Be kellett látnom, hogy igaza van. Damon a trón örököse, leendő királynéként - bármennyire is fáj így emlegetnem magam, úgy hogy anyósom épp a férje életét félti - kötelességeim vannak. Nem vetélhetek el a makacsságom miatt, így hát kelletlenül bólintottam.
-Demon, miután meggyőződtél róla, hogy Tyna rendbe lesz, gyere vissza - fordult fia felé a királyné. - Meg kell tárgyalnunk egyet s mást.
    Demon lehunyta a szemét, majd bólintott. Felsegített a keveretről, aztán azorosan maga mellett tartva, elindult velem a hercegiszárnyba.
     Nem kellett sokat várnia velem, amint a fejem a párnát érte, elaludtam.

Másnap délben keltem fel. Senki nem zargatott, hisz ki mert volna?
Kimászva az ágyból elfogodt a szédelgés. Fekete foltok táncoltak a szemem előtt, így visszaestem az ágyra.
Magamban szitkozódva próbálkoztam újra, és ezuttal éppen hogy, de sikerült. A tükör elé lépve lesimítottam a ruhámat, hogy szemügyre vehessem a hasamat, de amit láttam enyhe aggodalommal töltött el.
Meglehet, hogy csak képzelődtem, viszont a hasam, igaz nem lényegesen sokkal, de nagyobb lett. Még egyszer leellenőriztem, ám a látvány nem változott. Mielőtt túlgondolhattam volna a dolgot, mélylevegőt vettem és kilépve az ajtón, férjem keresésére indultam.
Ahogy sejtettem, a trónteremben találtam rá, Kheiron, a királyné, Sophi, Zénón és Atreidész.
-Tyna, kedvesem! - köszöntött mosolyogva Kheiron. - Remélem kialudtad magad.
-Tökéletesen, köszönöm kérdésed - álltam meg a hatalmas asztal mellett ahova különböző térképeket és hadászati kellékeket szórtak szét. - Megtudhatnám.....
-A tanács tegnap összeült - mondta a királyné komoran. - A király sajnálatos módon már nem tudja ellátni kötelezetségeit. Így tehát, egyhangú döntés alapján - sóhajtotta rekedtesen - ameddig a férjem állapota nem javúl, vagy rosszabb estben - csuklott el a hangja - a király elhuny, a törvényes örökös, Damon Aregon herceg vesszi át a királyságot. Holnap tartjuk a koronázási ceremóniát.
    Támogatón a férjem mellé léptem, hogy tudja vele maradok bármi is történjen.
-A hírtelen változás megingatja a szigetünk biztonságát - mondta a Atreidész. - Ellenségeink meglehet kihasználják az alkalmat a támadásra.
-Majd odaküldjük Tynát, hogy rugjon szét pár segget - javasolta Damon, megpróbálta oldani a feszültséget.
-Kardforgató tehetség ide nem elég - mosolyodott el szomorúan a királyné, értékelte Damon igyekezetét.
-Nem is arra gondoltam - ráncolta a szemöldökét Damon.
-Akkor mire? - kérdezte értetlenül Sophi.
-Ti.... tényleg nem tudjátok miről beszél, igaz? - kérdeztem zavartan összenézve Damonnal.
-Nem - felelték egyszerre.
-Amit Poszeidon ünnepén tettem. Csodálkoztam is, hogy nem féltek tőlem.... - fontam össze magam elött a karom.
-Miről beszél? - fordult a királyné a fia felé.
-Nem látták - szólt közbe Kheiron. - Nem láthatták, mert Poszeidon isten így akarta. Csak te tudsz róla - nézett Damonra.
-De miért? - ráztam meg a fejem.
-Azt csak atyád tudja - vont vállat.
-Megtudhatnánk miről van szó? - kérdezte Sophia.
    Összenéztünk Damonnal, és szavak nélküli egyezségre jutottunk  Apám bizonyára okkal nem akarta, hogy más is tudjon a képességenről. Megértem, hisz a tény, hogy elég kinyitnom a szám, hogy megöljek több száz embert, engem is megrémített. Mások talán annyira félnék erőmet, hogy levadásznának. Nem kockáztatthatom ezt meg, különösen most nem.
    Félkézzel megsimítottam gömbölyded hasam.
-Lényegtelen, felejtsétek el - kértem őket érzelemmentes hangon.
    Mivel ritkán használom eme hangsúlyomat,  a többiek mind megértették, hogy ezt most jobb nem firtatni.
    Atreidész megköszörülte a torkát.
-Három nap múlva, Kréta szigetének hajói érkeznek szigetünkre. Évek óta engedjük nekik, hogy megszálljanak nálunk, mivel más különben egy sokkal veszélyesebb útvonalon kellene áthaladniuk....
-A Szörnyek Tengerén - mondtam komoran.
-Pontosan - biccentett meglepetten a férfi, de nem kérdezte honnan tudom. Ezt jól tette, mivel fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudom, így fejből. Kisebb koromban rengeteget böngésztem Alex térképeit, ám ez évekkel ez előtt volt. - Nem zavarnak különösebben, megvacsoráznak, lepihennek, reggel pedig távoznak. Habár történtek néha kisebb kellemetlenségek a tisztelet és jó magaviselet terén - fogalmazott finoman. - Apád elérte náluk, hogy visszafogják magukat, viszont nem tudhatjuk, hogyan fognak reagálni rád.
-Szóval, meg kell mutatnom nekik, hogy vagyok olyan erős mint az apám - biccentett Damon.
-Pontosan - helyeselt a férfi. - Aztán.....
-Várjunk csak egy pillanatot - ráncolta a homlokát a királyné, majd mellém lépet.
A kezét óvatosan a hasamra csúsztatta.
-Ettél ma már? - kértezte.
-Még nem, de most hogy mondja mi lesz az ebéd? - fordultam körbe, teljesen indokolatlanul.
-Nem lehetne ekkora a hasad, alig vagy két hetes - zavarodott össze a királyné, aki holnaptól anyakirályné lesz. Én pedig a királyné. Hát ez furcsa lesz.
Kheiron, aki eddig csendben figyelt, halkan felkuncogott.
-A hableányoknál, ez a fojamat egy kissé máshogy zajlik le - mondta finoman. - A terhességi idő három hónap, kilenc helyett.
Elkerekedett szemmel bámultam a kentaurra. Damon lefagyott és mintha enyhe sokkot kapott volna.
-Három.... három.... hónap?! - dadogtam.
-Igen - szorította össze a száját Kheiron.
-Én most.... azt hiszem én most.... elmegyek.... valahova - hátrálltam ki a teremből.
     Az izgalom, az aggodalom {és még egy pár -alomra végződő szó}, és szorongás egyszerre tört rám.
     Három hónap? Három hónap?!
     Kilencre készültem lelkileg. Gondoltam lesz időm hozzászokni a gondolathoz. A gyermekemet alig két és fél hónap múlva a kezemben foghatom, de eme gondolat örömét lehomályosította a félelmem. Mert mi történi ha a babával valami baj van? Vagy ha meghalok? Damon összetörne. Lehet rá se bírna nézni a gyermekére! Ezt sose bocsátanám meg magamnak. De a legrosszabb félelmem, csak most jutott el a tudatomig. Mi van ha a gyermek halva születik? Vagy ha nem éli meg a másnapot? Láttam már nem egy ilyen alkalmat.
      A pánik hullámokban tört rám. Először a látásomat vette el, majd a hallásomat rontotta meg. A saját szívverésem üteme a frászt hozta rám. A falnak támaszkodva próbáltam eszméletemnél maradni, de a torkom szorított, a tüdőm mégis követelte a levegőt. Elterültem a földön. Még hallottam a felém siető nehéz lépteket, mielőtt elnyelt a sötétség.