A rabszolga

17.fejezet

    Másnap arra keltem, hogy valaki a hajamat birizgálja. Morogva nyitottam ki a szemem, durcásan nézve Damonra.
-Még aludtam - tudattam vele.
-Délután van - tudatta velem.
-Oh - reagáltam le. - Ez esetben szép jó napot drága uram!
-Önnek is asszonyom - csókolt meg.
Kezét vigig futatta a testemen, miközben a nyakamba csókolt. A tegnap este emlékképei a szemem előtt táncoltak. Testem felforrósodott, és beleremegett minden csókba, amit Damon hintett rá. A nyakamtól lassan lejebb haladt, mire finoman a hajába túrtam. Aztán elrontotta az egészet, amikor a tegnap kitapasztalt csikispontomhoz ért.
-Héj! - nevettem fel, majd próbáltam ellökni magamtól, de túl jól szórakozott ahoz, hogy ezt hagyja. -Nhh.... Neeeehehe..... Könyörgöm!
-Rendben - sóhajtotta szomorkásan. - Megkegyelmezek.
-Köszönöm, kegyelmes uram - löktem le majdnem az ágyról.
-Naaa! - kapaszkodott a takaróba, ezzel sikeresen lehúzva rólam. Amivel sikeresen el is vesztette a csatát, mert a tekintete nagyon elkalandozott. Ezt kihasználva egy ügyes mozdulattal a hasára fordítottam, miközben a bal karját a jobb lapockájához szorítottam.
-Lehet, hogy te vagy a legjobb kardforgató a szigeten - suttogtam a fülébe - de ha ennyire nem tudsz koncentrálni hamar elvérzel.
-Igazán? - kérdezte, majd lefordúlt az ágyról, direkt ügyelve, hogy ne rám, hanem mellém essen. Aztán fölém mászott és megcsókolt, erősen tartott a földön, így nem tudtam mozdulni. - Nyertem.
-Igazán? - kérdeztem most én, majd megemeltem a térdem.
    Ekkor jött rá, hogy ezt elcseszte.
-Ez övön aluli húzás volt - suttogta durcásan.
-Te fordultál le az ágyról, és hagytad védtelenül a családi ereklyéd - vigyorogtam szemtelenül.
     Lekászálódva rólam felállt, majd engem is felsegített. Ismét megcsókolt, miközben finoman megemelve az ágyra döntött.
-Jut eszembe - suttogta a számra. - Azt hallottam már nem én vagyok a legjobb kardforgató a szigeten.
-Ennyire nem vagyok jó, láttalak harcolni - ellenkeztem.
-Hmm, mi lenne, jövőhéten kiderítenénk?
-Miért csak akkor?
-Mert a hagyományok szerint egy hétig ki sem kell mozdulnunk a palotan ezen szárnyából - világosított fel.
-Tényleg? - lepődtem meg. - Még enni sem?
    Nagyot sóhajtva felállt, és magára kapott egy ruhát.
-Gyere - nyújtotta a kezét.
     Megvárta míg felveszem a khitónom, aztán az ágyunk melletti ajtóhoz vezetett, amit eddig még észre sem vettem. Mentségemre legyen mondva, mással voltam elfoglalva.
    Damon kitárta az ajtót, nekem pedig elakadt a lélegzetem. A terem sokkal kisebb volt mint a királyi étkező, csak egy hatszemélyes asztal volt bent és pár keveret, de attól még elképesztően szép volt. Az asztal tele rakva finomabbnál finomabb ételekkel, és csak mi voltunk ott. Se szolgák, se őrök.
-Csak a miénk - ölelt át hátul Damon, én meg elszomorodtam kihasználva, hogy nem lát.
    Ez nem a miénk, hanem csak az övé. De felesleges lenne elmagyaráznom neki, hisz nem értheti. Nekem mostantól annyi dolgom van, hogy fiút szülök neki. Nem mászhatok fára, nem futkározhatok a kicsikkel céltalanul, nem lehetek piszkos vagy igénytelen. De már nem is érdekel. Damon velem van, többre nincs szükségem.
     Leültünk enni. Nem beszélgettünk, csak néha egymásra néztünk. Mindketten próbáltuk felfogni, hogy mostmár összetartozunk. Ami eddig is így volt, csak mostmár hivatalos és törvényes is.
-Miért pont Damon? - kérdeztem hirtelen.
-Tessék? - értetlenkedett.
-Erre már lassan egy éve próbálok rájönni - magyaráztam. - Te vagy a legkedvesebb, legfigyelmesebb...
-Legjóképűbb.
-Legszerényebb férfi akivel életemben találkoztam és sajnos most nem túlzok - húztam el a számat. - Miért pont Damon a neved?
-Sophi az idősebb - kezdte, mire furán néztem rá. - Tudom, hogy ezt tudod, de hagyd hogy befejezzem és akkor megérted miért mondtam. Na szóval, ő jó gyerek volt. Igazi úrihölgy már gyermekkorában is. Aztán jöttem én. Hozzá képest egy kis démon voltam - nevetett. - Mondjuk hozzá képest még mindig az vagyok - ráncolta a homlokát.
-Találkoztál te mostanában a nővéreddel? - érdeklődtem.
-Miért?
-Semmi, semmi - legyintettem. - Csak szerintem nem ugyan arra használjuk az úrihölgy kifejezést.
    Igazamat bizonyítva, berontott hozzánk Sophi.
-Jó - fújta ki a levegőt, amit szerintem eddig bent tartott. - Nem szexeltek.
    A tipikus nem megmondtam? arcommal néztem Damonra, aki csak vállat vont.
-Te meg mit csinálsz itt? - kérdezte a nővérétől, de ekkor megjelent Ambrosziosz.
-Sajnálom - szabadkozott. - Próbáltam megállítani.
-De látniuk kell! - erősködött a lány.
-Mit? - kérdeztük egyszerre a férjemmel, mire Soph elmosolyodott.
-A hozományodat.
-A mimet? - nyeltem félre a vizet, amit ép ittam.
    Amikor Alex meghalt és Agatha hozzáment Donovenhez, a családom minden vagyona rászállt. Viszont amikor eladtak rabszolgának, az felért egy kitagadással, szóval semmi hozományom sem lenne, akkor sem ha Donovent ki nem végezték volna és a fiát nem száműzték volna. (A király nagyon nem szereti ha kezet emelnek a lányára.)
    Damon is értetlenül bámult a nővérére, aki csak az erkély felé intett. Kilépve az ajtón szembe kerültünk a tengerrel. Kifinomult látásommak azonnal észrevettem mire célzott Sophi.
-Az egy... - dadogtam.
-Negyven méteres hajó? - kérdezte Ambrosziosz. - Igen az. Megrakva kagylókkal, gyöngyökkel, ékszerekkel és minden féle aprósággal - mondta feszengve.
-Hát ez... erre nem tudok mit mondani - pislogott Damon.
-Én igen - suttogtam, majd meghajoltam a tenger előtt. - Köszönöm apám.
    A többiek, példámat követve, meghajoltak és hálát suttogtak Poszeidonnak.
-Most viszont mi már itt sem vagyunk - lökdöste ki a szobából Ambrosziosz Sophit.
-Megyek már, megyek - nyafogta a lány.