A rabszolga

15.fejezet

     A trónterem hátsó bejáratához érve mondat foszlányok ütötték meg a fülem, így azt tettem amit minden normális ember tett volna a helyemben: hallgatózni kezdtem.
-Mint mondtam ez sok mindent megmagyaráz - azonnal felismertem Kheiron aggodalmas hangját.
-Sejti valaki hova mehetett? - kérdezte a király. - Fiam?
-Nem tudom biztosra, de szerintem a Néreidák-tavánál kellene keresnünk - mosolyt csalt az arcomra, hogy azonnal kitalálta hova mennék. - Csak azt a helyet ismeri a mezőn kívül, de nem hiszem, hogy oda menne. Túl nyitott. Erdő mellett nőtt fel, ott érzi magát biztonságban.
-Ésszerű felvetés - értett egyet Zénón. - De a biztonság kedvéért azt javaslom, hogy mindkét területre küldjünk ki embereket. Amennyiben túl élte az éjszakát.....
-Túl élte - makacskodott Sophi. - Ha valaki, hát ő biztosan.
-Az erdő nappal is elég veszélyes, nemhogy este - jegyezte meg halkan Kheiron. - Különösen egy félisten számára.
-Mind láttuk mire képes - állt ki mellettem a királyné is. - Életben van, tudom.
-Azt se feledjük, hogy össze van zavarodva. - meglepetten vettem észre, hogy a hang tulajdonosa nem más mint Atreidész, Ambrosziosz édesapja.
-Pólyás korom óta ismerem Tynát - szólalt fel a fia is. - Ismeri az erdő minden teremtményét. Vérbeli vadász. Én inkább a szörnyek életét félteném.
-Akármilyen erős is az a lány meg kell találnunk - döntött a király. - Ha valami baja esett.... Ha ő nem lenne a lányom mostanra már valószínűleg halott volna.
Ez volt az a pillanat amikor kivágódott a terem ajtaja.
-Felség - szólalt fel egy férfi hang. - Az imént értesítettek a kapuőrök, hogy Poszeidon leánya...
Nem akarom, hogy tudják hogy hallgatóztam, így sarkon furdultam és a kicsik szobája felé vettem az irányt.
    Mivel lassan egy éve itt élek betéve ismerem a palota minden egyes folyosóját. Más szóval nem volt nehéz elkerülnöm az őröket.
   Amilyen halkan csak lehetett benyitottam a kicsit szobájába és a szívem szinte megolvadt a képtől ami fogadott. Agatha Dianát és Petroszt átölelve aludt a hercegnő ágyán. A csöpségek hozzábújva szundikáltak.
   Nem akartam őket felébreszteni, de ahogy behajtottam volna az ajtót, az hangosan megnyikordult, mire mind a hárman riadtan ugrottak fel.
-Bocsánat - suttogtam szégyenkezve.
-Tyna! - ugrottak le a kicsik azonnal az ágyról és rohantak, hogy megöleljenek.
-Jól vagy? - kérdezte Diana.
-Fantasztikus voltál tegnap! - ugrándozott Petrosz.
-Tényleg? - pironkodtam.
-Kicsit ijesztő - motyogta Diana - de attól még valóban lenyűgöző voltál.
-Nem akartalak megijeszteni titeket.
-Igazság szerint az jobban aggasztott minket mikor se szó, se beszéd elrohantál és egy egész éjszakát végig idegeskedhettünk - rótt meg Agatha.
-Sajnálom - szégenkeztem lehajtott fejjel. Nébikém nagyot sóhajtva sétált elé, majd jó szorosan átölelt.
-Eszedbe se jusson mégegyszer ekkora őrültség! - suttogta a fülembe. - Nos, gyerekek irány vissza az ágyba - tapsolt halkan kettőt. - Korán van még, alig hajnalodik. Tyna egész éjjel fent volt bizonyára már nagyon fáradt.
    Amint kimondta a fáradt szót, tudatosult bennem, hogy már hetek óta nem aludtam rendesen. A szemeim szinte leragadtak, alig álltam a lábamon és szédelegtem.
-Látjátok? - kérdezte Agatha. - Mindjárt összeesik.
    A gyerekek szinte azonnal visszaaludtak, miután a néném betakargatta őket, én viszont hiába voltam szörnyen fáradt, egyszerűen nem voltam képes elaludni. Agatha elment miután megbizonyosodott arról, hogy mind ágyba bújtunk, szóval nem tudtam vele beszélgetni. Így azt tettem amit mindig mikor nem jött álom a szememre: kimentem az erkélyre.
    A korlátnak támaszkodva figyeltem a palota udvarát ahogy lassan ébredezve megtelik élettel. Szerencsére senki nem vett észre. Nem tudom mióta ábrándozhattam már ott, mikor valaki átölelt hátulról. Belakapaszkodtam az izmos karokba és jól beszívtam Damon ismerős illatát.
-Rám hoztad a frászt Typhonas - suttogta mély rekedtes hangon. - Hol voltál?
-A tóhoz mentem. Válaszokért.
-És megkaptad őket? - fordított szembe magával, mire azonnal átkaroltam a nyakát. Fél fejjel magasabb volt nálam, ami nem meglepő, hisz nálam mindenki magasabb.
-Igen - mindent elmeséltem neki amit Dorotheától megtudtam és amiket láttam.
-Szóval részben sellő vagy, részben félisten és részbe egy csodálatos halandó lány. - summázta a végén.
-Azt hisszem igen - sóhajtottam.
-Hogy viseled?
-Nem tudom - ráztam meg a fejem. - Örülnöm kellene, hisz mindig is tudni akartam ki az apám, hogy honnan származom. Viszont most az egész egyszerre rámzúdult....
-Váratlanul ért, ennyi mindentől bárki kiborult volna. - bal kezével a fülem mögé türt egy kósza tincset. Az ajkát kezdte harapdálni, mint mindig mikor gondolkodik. Valamit nem akart elmondani, de úgy érezte tudnom kell róla és most magával viaskodik, hogy mi a helyes döntés. Végül dűlőre juthatott mert megadóan felsóhajtott: - Kheiron mesélt nekünk a nemes vérű hanleányokról. Azt mondta a származásod sok mindent megmagyaráz veled kapcsolatban.
-Például? - vontam össze a szemöldököm érdeklődve.
-A reflexeidet, a kiélesedett érzékszerveidet. Az önfeláldozó hajlamodat....
-A mimet? - kérdeztem zavartan.
-Amit Sophiáért tettél az nem volt emberi. Senki más nem tette volna meg a helyedben. Mindenki más megoldást keresett volna. Te viszont a legegyszerűbbet és a legbiztosabbat választottad, mégha ezzel az életedet is kockáztattad. Kheiron szerint kevés hűségesebb teremtmény él a sellőknél. Az önfeláldozás a véresben van. Egy legenda szerint, egy hableány a Sztüxre tett esküjét is megtette csakhogy megmentse a szeretteit.
     Erről Dorothea mintha elfelejtett volna szólni. Mindegy.
-Ez valóban számos kérdésre választ ad a gyerekkorommal kapcsolatban - jegyeztem meg kelletlenül.
-Arról nem is beszélve, hogy Poszeidon isten lánya vagy. A tenger sosem szerette ha visszafogják. - folytatta Damon. - Emellett a szigeten még sohasem született félisten gyermek, legalábbis mi nem hallottunk róla. Hamar el fog terjedni a pletyka, híres leszel.
-Erre vágytam a legkevésbé - hajtottam a fejem a mellkasára.
-Pedig hozzá kell szoknod a gondolathoz. - nevetett ki. - Tegnap óta legalább hat pap kereste fel apámat. Azt szeretnék, hogy havonta imádkozz az apádhoz, hogy lenyugtassa a tengereket, könnyítse meg a kereskedelmünket más sziketekkel. A kardforgató tehetséged sem zavar már senki, szeretnék ha a csapatainkat vezetnéd. Úgy hiszik a sors akarja így, ezért küldtek.
-Nem akarok háborúzni - ráztam meg a fejem.
-Tudom - simított végig az arcom vonálán. - Ahogy atyám is. A tanácsnokaival egyetlen módot talált arra, hogy mindenkinek kielégítse az akaratát.
-Mit kell tennem? - húzódtam el tőle rémülten.
-Nem nagy dolog - próbált megnyugtatni.
-Damon!
-Én pártolom az ötletet. Ami azt illeti magam is előálltam eme javaslattal a minap - mosolygott le rám. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról, ami rendesen kiakasztott.
-Damon! Mit.....kell.....csinálnom? - szürtem lassan a fogaim között.
-Nyugalom! - láhatóan nagyon jól szórakoztatta a dühöm. - Már mondtam semmi vészes. Csak részt kell venned néhány fontosabb eseményen, ünnepségen. Párszor körbe kell majd utaznod a szigetet, hogy lássanak az emberek és....
-És mi? - most már nagyon pipa voltam. Ezt ő is észre vehette mert idegesen felnevetett.
-Igent kell mondanod.
-Tessék?
-Légy a királyném! - fogta meg a kezem.
    Nem tudtam megszólalni. Csak tátogtam akár egy hal és ha nem tart meg valószínűleg összeestem volna. Beletelt egy kis időbe mire végre megtaláltam a hangom.
-Hogy én? A te.....
-A feleségem - segített ki. - Nem így akartam, hidd el nekem nem így akartam. - nevetett zavartan. - De én lennék a világ legboldogabb embere, ha igent mondanál.
-Én.... öhm - Gratulálok Typhonas! Nyögj már ki egy értelmes mondatot! - szidtam meg magam fejben. - Vagy kezdjük kicsiben elég csak egyetlen szó.
     Damon a habozásomat természetesen félre értette. Csalódottan felsóhajtott.
-Tudom hirtelen jött és most bizonyára rendesen kiakasztottalak - zavartan mosolygot, tekintete szomorú volt és megtört. - Természetesen nem kell igent mondanod. Biztos találhatunk más....
    Elegem lett abból, hogy nem tudtam beszélni így a tarkójánál fogva magamhoz rántottam és szenvedélyesen megcsókoltam. Nem engedtem el addig, amíg még kaptam levegőt.
-Minden vágyan az, hogy a feleséged legyek - jé! Ez egy értelmes mondat volt! De ügyes vagyok! - Viszont nem vagyok benne biztos, hogy királynéként helyt állnék-e. Még mindig nincs.....
-Poszeidon leánya vagy - kezdte unottan, mégis vigyorogva. - Hableányok Úrnője. Tengerek Hercegnője. Ha azt mered mondani nincs rangod én esküszöm a farkasok elé vetem magam! Fantasztikus királyné lenne belőled! Bízz magadban!
    Mérlegeltem a szavait és végül döntöttem.
-Rendben - suttogtam.
-Jól hallottam? - kérdezte. - Leszel a feleségem?
-Persze, hogy leszek a feleséged, te nagyon hülye!
    Örömében felkapott és megpörgetett a levegőben. Amikor letett mélyen a szemembe nézett, kezébe vette az arcom és hosszasan megcsókolt.
     Az idilli pillanatunkat, üdvrivalgás zaja zavarta meg. A nap időközben már feljött. Az udvaron azinte mindenki ott állt és újongott. A fiúk - azok az imádni való barmok - egymásra ugrángatva élheneztek. A király és királyné tapsolt, a kicsik sikongattak (ők nem a szobában aludtak?), Agatha sírt. Sophi Ambroszioszt átölelve vigyorgott mint egy eszement. Kheiron csak mosolyogva rázta a fejét a többiek reakcióját látva. Mindenki más csak kiabált és tapsolt.
-Te, ezek mióta kukkolnak minket? - kérdeztem.
-Nem tudom - rázta meg a fejét röhögve, ahogy nézte, hogy a legjobb barátai hogyan nyírják ki egymást örömükben. - Szerinted legyünk gonoszok?
-Tetszik a gondolkodás módod, drága vőlegényem - vigyorogtam, majd a tömegnek intve levonultunk az erkélyről, amit hangos nem tetszés nyílvánítással díjjaztak.