A rabszolga

1.fejezet

A nevem Typhonas. Tudom, nem mindennapi, hogy valaki hurrikánnak hívja a lányát. De higgyétek el, ha közelebbről megismertek, megértitek az apám döntését.  Hát igen az apám. Erre még visszatérek.
Aregon szigetén születtem, tizenöt évvel ezelőtt. Sosem voltam normális. Legalábbis nekem ezt mondták. Csak édesanyámra és a nagybátyjámra hallgattam, másra nem. Már négy évesen, bármelyik fiút lefutottam, gyorsabban másztam fára, mint a többiek, és bárkit habozás nélkül elküldtem a Tartaroszba.  
       Anyám Hagnész (tiszta), hét éves koromban elhunyt tüdővészben, és tíz esztendős voltam, mikor nagybátyjám Alexiosz (védelmező) elesett a háborúban, a csata legnagyobb hőseként emlegették, még a spártaiak is. Ők kiálltak mellettem, Alex mindig azt mondta, hogy mutassam meg mindenkinek milyen fából faragtak, álljak ki magamért, ne hagyjam hogy bárki is a földbe taposson, használjam ki hogy alábecsülnek.  
     Velük együtt egy részem is meghalt. Miután árva lettem Alex felesége Agatha (jó), hozzáment egy helyi kereskedőhöz Donovanhez (sötét) (illik hozzá), akinek volt egy velem egy idős fia Donovaniosz (Donovan fia). Agatha mindig a sajátjaként bánt velem, nem érdemelte meg, hogy egy olyan ember mellé kérüljön mint Don, kicsi Donról már ne is beszéljünk. Vasmarokkal uralkodtak felettünk, csak az egyikük engedélyével szólalhattunk meg, szabályaikat Agatha mindig betartotta, és nem viselte meg annyira, mint engem. Igyekeztem viselkedni előttük, mert nem akartam, hogy nevelőanyámnak valami baja essen, ezek nem féltek ütni.
      Most elérkeztünk ahoz a részhez, ahol apámról kéne mesélnem, de nincs mit. Születésem előtt meghalt, anyám sosem beszélt róla, Alex pedig nem ismerte. Annyit tudok, hogy a fésűmet tőle kaptam. Nem volt aranyból, én mégis úgy vigyáztam rá, mint a világ legértékesebb kincsére. Anyu azt mesélte, hogy amikor apám megtudta, hogy terhes saját kezüleg készítette el nekem. A kékre festett bronz fésűt kagylókkal díszítette, a középen lévőre pedig a Typhonas nevet véste.
      Szép történet, de tudom, hogy csak kitalálta. Apám nem tudhatta, hogy lány leszek. Lehet azt sem tudta, hogy létezem. De nem számít. Sosem ismertem, ezért nem fájhat a hiánya. Igaz? Lényeg a lényeg, most itt vagyok tizenöt évesen a rabszolgapiacon egy lóhoz kötött kézzel. Hogy kerültem ide? Úgy, hogy Donnak elege lett belőlem. De kezdem az elején.
      Nevelőapám az asztalnál ült és fiával együtt várták, hogy felszolgáljuk az ételt. Mindkettejük tányérjába szedtem kását, majd leültem. Mielőtt neki kezdtem volna, imádkoztam az istenekhez, hogy a két disznó nyelje félre a falatot, hogy végre megszabadulhassunk tőlük, de úgy tűnik ma sem mosolyog rám Tükhé (a szerencse istennője). Don két falat között megszólal.
-Holnap a leendő férjed át jön vacsorára. Szedd rendbe magad és viselkedj jól. - azt hittem rosszul hallok. A mim?
-Elnézést, nem értem miről beszél. Ki kérte meg a kezem? - kérdeztem illendően, pedig legszivesebben ráborítottam volna az asztalt.
-Sztephanos.
-De hát ő közel hatvan éves!
-Annál jobb! Nem született gyermeke, amint elpatkol megkapjuk a földjeit.  És te, drága Tyna mindent megfogsz tenni, annak érdekében, hogy ez mihamarabb megtörténjen - vázolta előttem démoni tervét.
-Én nem fogok....! - Agatha megszorította a kezem, ezért így fejeztem be a mondatot. - Értettem, Donovan! Alig várom, hogy megismerhessem.
-Helyes. Most pedig szedjétek le az asztalt!
     Kedvetlenül pakoltam el a tányárokat. Lefekvés előtt az erkélyen állva, felnéztem az égre. Mondjátok meg mit vétettem? Kérlek!
Természetesen nem kaptam választ.

      Másnap alkonyatkor, megérkezett a leendő férjem. Amint megláttam az idősembert tudtam, hogy mindent be kell majd vetnem hogy meggondolja magát. Don pár héttel az esküvőnk után, egészen biztos megöleti és velem végezteti el a piszkos munkát.  
       Sztephanosz fiatalabbnak nézett ki a koránál. De még így is ötvennek mondanák. A nagyapám is lehetne! Szeretem és tisztelem az időseket, róla viszont sütött a komolyság, mogorvaság, úgy nézett rám mint egy darab húsra, nem tudnék se hozzá menni, se megölni. Valahogy el kell érnem, hogy visszavonuljon. Ekkor eszembe jutott a tökéletes terv.
      Alex életem első tíz évében mindenre megtanított. Azt akarta, hogy megtudjam magam védeni, ezért tanított kardozni és verekedni, sajna nem tudta befejezni a kiképzésemet, de most nem is arra van szükségem. Hanem a stratégiai tudásra, amit átadott. Kedves mosolyt varázsoltam az arcomra, és illedelmesen meghajoltam.
-Szívem repes, hogy végre megismerhetem, remélem éhes. Én magam főztem a vacsorát!
-Én is örvendek drágám - köszönt vissza nyájas hangon, amitől felfordult a gyomrom. Megvártam míg a férfiak leülnek az asztalhoz, utána elindultam a konyhába. Agatha már követett volna, mikor rászóltam.
-Maradj csak! Majd én elintézem - jobb ha inkább semmiről nem tud. Először értetlenül nézett rám, de egy kis habozás után, leült a helyére.
-Milyen szorgos gyermek, ez jól fog jönni majd a későbbiekben - dicsért meg a vendégünk. Mire Don mosolyogva kezdte sorolni további erényeimet.
       A konyhába lépve, egy kis kutakodás után, megtaláltam a fűszert amit kerestem, szórtam egy keveset a levesbe, majd szedtem mindenkinek. Az étkezőbe érve kiejtettem a kezemből két tányért.
-Ó! Milyen ügyetlen vagyok azonnal feltakarítom.
-Segítek - kiáltott fel Agatha. Felmostunk, majd ismét kiszedtem az ételt, és elindultam vissza az asztalhoz, de menet közben a nő megállított.
-Tudom mit csinálsz! Soha eddigi életedben nem ejtetted még el az ételt.
-Csak véle...
-Ne is kezd el! Bármit is teszel, tedd rendesen! És lehetőleg senkinek ne essen komolyabb baja - kérlelt. Ezért szeretem ennyire Agathát, mindig tudja mikor mit kell mondani. - Jobb ha nem eszek a levesből, igaz?
-Lehet - bólintottam. Felszolgáltunk, majd leültünk az asztalhoz. Amint a fiúk a szájukba vették az első falatott, azonnal köhögni kezdtek. - Talán valami baj van. - kezdtem el enni én is, nekem fel sem tünt az a rengeteg csípős, amit beletettem. Szeretem az erőset.
-Ez borzalmasan erős - hápogta Donovaniosz.
-Ne nyafogj fiam, Typhonas megtudja enni akkor te is! - korholta fiát Don. Próbálta játszani magát, hisz milyen férfi az aki megfutamodik egy kis csípőstől?
     Sztephanosz arca vörössé vált, még mindig köhögött.
-Jól érz magát? - kérdeztem miközben megemeltem a kezem hogy megérintsem a vállát, de e mozdulat közben feldöntöttem a borospoharat, még a leves érkezése előtt kínálták meg Donovenék, hogy elüssék az időt amíg feltakarítunk. A vörös folyadék végig folyt az asztalon, egyenesen a férfi ölébe, aki ennek következtébe felpattant a helyéről.
-Istenek, annyira sajnálom!
-Te ostoba szajha! Sajnálom Donovan de ez a lány semmit nem tud rendesen megcsinál! Most távozok - jelentette ki, majd kiviharzott a házbó, ezután csak egy ütést éreztem a fejemen. Valaki a hajámnál fogva elkezdett ráncigálni, hallottam Agatha sikolyát. Don az út közepéig húzott, majd lelökve a földre elkezdet egy nádpálcával verni.
     Az emberek körénk gyültek. A férfiak azt mondogatták végre megkapom, amit érdemlek. Sosem kedveltek, mert más vagyok. Egy hang nélkül tűrtem a fájdalmat, egészen addig amíg meg nem hallottam ezt:
-Ez a lány egy szégyen! Bemocskolta a nagybátyja emlékét!
     Igaza van. Alex arra tanított, hogy álljak ki magam mellett. Erre most micsinálok? Hagyom, hogy megalázzanak! Azt már nem!
     Don a következő ütésre emelte a kezét. Amikor ismételten a hátamnak csapódott volna, a kezemmel alkaptam a nádat, majd kicsavartam a kezéből és széttörtem a combomon. A tenyerem égett a fájdalomtól, de ezt nem mutathattam most ki. Meglendítettem a lábam és teljes erőmből megrugtam a családi ékszerét. A földre esett, pár percig szenvedett, majd talpra küzdötte magát. Körülöttünk mindenki kőszoborrá vált. Tudtam, hogy ezért még megölnek, de még nem fejeztem be.
-Ne merészelj még egyszer, bármilyen módon hozzam érni! - szürtem a fogaim között.
-Mit képzelsz ki vagy te? Ezért mehalsz!
-Nem! - kiáltott egy ismerős hang. A hadsereg új tábornoka állt meg mellettünk. A nagybátyjám képezte ki. - Tartozom annyival Alexiosznak, hogy megvédem azt akit sajátjaként nevelt. Nem ölheted meg!
-De büntetés jár neki. Megfenyegetett, és rám támadt! - kiabált torkaszakadtából.
-Tudom - mondta a tábornok szomorúan.
-Tiszteletlenségedért halál járna, bolond leány -fordult felém. - De kegyelemből, csak eladunk rabszolgának. Holnap indulsz a piacra. Búcsúz el a szeretteidtől, ma este az istállóban alszol!
Őszintén sajnálom Tyna.
-Tudom, és köszönöm - büszke mosollyal, kihúzott háttal indultam meg az istálló felé.