A rabszolga

16.fejezet

      Az esküvő szervezéssel nem voltak nagy gondjaim. Más szóval nem engedték, hogy beleszóljak. Ha jól számoltam az egész szigetet meghívták, és természetesen még néhány fontosabb királyság uralkodóit (Szeriphos szigetét háromszor áthúzva).
Már hetek óta csak mosolyogni tudok. Minden szomorú gondolatom eltünt a fejemből, helyére virágos rét, szivárvány és csiripelő madarak kerültek.
    Az eljegyzésünket hatalmas lakomával ünnepeltük, mindenki eljött aki számít, bár a nekem fontosak már rég itt voltak.
A palotában kaptam egy saját szobát, ideiglenesen amíg össze nem házasodunk Damonnal, három ajtóval balra a kicsikétől, így minden nap láthatom őket, ám a dadájuk értelem szerűen már nem lehetek. Viszont semmilyen illenszabály nem tíltja, hogy esténként betakargassam őket, és Dianával játszak szabad időmben, természetesen kergetőzés, maszatolás vagy bármi egyébb illettlen mókát hanyagolva (amikor látnak). Mellesleg Petrosz és Diana nagyon örülnek, hogy a nővérük leszek, Sophival együtt. Agatha maradt a helyén, imád főzni és a királynéval is remekül kijönnek. A király lassan beleőrül a papok zaklatásába, mindig megtalálják valamivel. És Damon.... nos Damon velem van, mostmár elkisérhetem a fontosabb eseményekre és nyílvánosan megcsókolhatom. Nem kell az erkélyen rejtegetnünk a szerelmünket, amit alapból mindenki tudott.
Jelenleg az ágyában feküdtünk egymást átölelve és csak beszélgettünk.
-Alig várom a lakomát és a szertartást, meg úgy mindent - vigyorogtam. - Bár segíthetnék a szervezésben, de a szüleid a munkálatok közelébe sem engednek - szontyolodtam el a végére.
-Vannak hagyományok amiket be kell tartani - emlékeztetett, miközben a hajammal szórakozott. Lábaink teljesen összegabajodtak, és nekem valahogyan sikerült úgy helyezkednem, hogy a fejem mellkasán pihenjen. Kívülről elég kényelmetlennek tűnhetett, de én nem panaszkodtam.
-Tudom - motyogtam. - Még mindig alig bírom elhinni, hogy a feleséged leszek. Mintha egy álomban lennék, amiből soha sem akarnék
felébredni. Amikor eladtak rabszolgának, azt hittem egy erőszakos, részeges idős pasas játékszereként végzem - vallottam be.
-Te? - nézett le rám kétkedőn leendő férjem. - Megölnél bármilyen pasast azelőtt, hogy az még csak hozzád érne.
-Valószínűleg, de akkor mikor ezt gondoltam eluralkodott rajtam a félsz és egy csomó baromság az eszembe jutott - mosolyogtam fel rá. Damon a számra hajolva egy vad csókba hívott, amit a levegőhiány szakított meg. - Nagyon szeretnék már a feleséged lenni.
-Pár hét szerelmem, kibírjuk - puszilt homlokon.
-Te mit vársz leginkább? - érdeklődtem naivan, mire felnevetett.
Kis hezitálás után a fülemhez hajolva suttogni ketdett:
-A nászéjszakát - mély hangjába beleremegett a testem, éreztem, hogy arcomat elönti a pír, majd arcomat a nyakába temettem. Reakciómra ismételten felnevetett. -Most komolyan, mire számítottál?
Válaszul csak megráztam a fejem. Nem tudom, csak kimondtam az első dolgot ami az eszembe jutott. Gondolatok százai cikázott végig az agyamon és egy dolog nem hagyott nyugodni, így minden bátorságomat összeszedve rákérdeztem.
-Damon? - suttogtam erőtlen hangon.
-Hm?
-Te ugye már voltál együtt nővel? - böktem ki nagy nehezen.
-Miért érdekel ez téged? - nézett rám furán, mire csak vállat vontam és várakozón néztem rá. - Persze, hogy voltam. Herceg vagyok. És férfi.
-Igen, tudom. Pont ez zavar.
-Tessék?
-Az utolsót is hangosan mondtam, igaz? - szorítottam össze a szemem szégyenemben.
-Igen - biccentett. - Tyna, mi zavar?
Nagyot sóhajtva fészkelődni kezdtem, hogy a szemébe tudjak nézni.
-Ismerem a hagyományokat - kezdtem. - És tisztában vagyok azzal, hogy egy férfi, különösen egy herceg, más nőkkel is együtt lehet a házassága alatt - hajtottam le a fejem.
Damon egy ideig némán ült előttam, majd egyszer csak kitört belőle a röhögés.
-Mi ennyire vicces? - sértődtem meg.
-Az, hogy milyen aranyos amikor féltékeny vagy - húzott magához. - Figyelj jól, Typhonas, mert csak egyszer mondom el. Nekem nincs szülségem más nőre, ha te velem vagy. Ha szeretnéd megesküszöm neked a Sztüxre is, mert soha nem lennék képes olyat tenni amivel megbántanálak - fogta két keze közé az arcom.
Meghatódottságomban megszólalni sem voltam képes, inkább csak megcsókoltam.
-Ennél szebbet még életemben nem mondtak nekem - suttogtam az ajkaira.
Mindketten egyre mohóbbak lettünk, faltuk egymás ajkát mintha az életünk múlna rajta. Hírtelen fordított a helyzeten, így most ő hajolt felém, miközben óvatosan a párnák közé fektetett. Élveztem minden tettét, de nyughatatlan elmémben csak kavarogtak a gondolatok és elfogott a pánik. Nem akartam. Én erre még nem álltam készen. Viszont nem akartam megsérteni Damont, így egy szót sem szóltam. Damon, agybajom közepette áttért a nyakamra és csak haladt egyre lejebb és lejebb.        Már egy ideje ezzel szórakozott, amikor is semmi előjel nélkül megállt és elhúzódott.
-Mi a baj? - kérdeztem félve.
    Szomorkás mosollyal az arcán adott egy utolsó csókot a homlokomra.
-Nem élvezted - suttogta.
-De én.... - kezdtem volna a magyarázkodást.
-Nem úgy értem - vágott a szavamba. - Minden mozdulatod feszült, van hogy percekig meg sem moccansz és egy kicsit még remegsz is. Nem vagyok ostoba - simított végig az arcom vonalán. - Én tudok rád várni, nem kell megjátszanod magad. Mint mondtam, soha nem lennék képes olyat tenni amivel bántanálak - ezzel kisétállt a szobából.
Említettem már, hogy mennyire szeretem ezt a férfit?
   Az ágyból kikászálódva, kimentem az erkélyre és átmásztam két korlátott, hogy emberekkel való találkozás nélkül eljuthassak a szobámba.   
   Természetesen ez sem jött össze.
    Sophi az ágyamon ülve egy ruhát méregetett. Az esküvői ruhámat. Érkezésemre felkapta a tekintetét, majd elkerekedett a szeme.
-Drágám, - kezdte vigyorogva - nem akarsz mondani nekem valamit? - huzogatta a szemöldögét, mire csak grimaszoltam neki egyet. - Tiszta kóc vagy, azt ne mond, hogy nem csináltatok semmit.
-Megijedtem - motyogtam az orrom alá. Sophi megértő mosolyra húzta a száját.
-Még nem voltam férjnél, ezért hálám örökké üldözni fog téged, szóval én sem tudok többet mint te - állt mellém és a vállamra tette a kezét. - De lehet Agathával beszélhetnél.
     Igaza volt. Édesanyámnak kellett volna megejtenie A beszélgetést, de meghalt hétéves koromban. Agathával meg valahogy sosem jutottunk el erre a pontra. El voltunk foglalva azzal, hogy mossunk, főzzünk, takarítsunk és mindeközben szépek legyünk. Mindössze a kortársaim pletykáiból és rémtörténeteiből tudtam meg egy-két dolgot, amik kellőképpen megijesztettek ahoz, hogy tizenkét éves koromban eldöntsem, sosem akarok férjhez menni. Viszont a sors nem így akarta (köszönöm istenek!), szóval inkább megigazítottam a hajam és a ruhám, majd elindultam felkeresni a nőt aki remélhetőleg elmulasztja rettegésem.
   Természetesen a konyhában találtam rá, ahol félre hívtam és megkértem beszéljünk valahol négyszemközt. Azonnal a szobámba siettünk, én pedig össze-vissza beszélve próbáltam felvázolni mit akarok, amit Agatha röhögését visszafogva türelmesen kivárt.
-Drágám - unta meg a bénázásom. - Semmitől nem kell félned, ez a világ legtermészetesebb dolga. Nincs miért kiakadnod!
     Még beszélgettünk egy ideig, és meg kell mondjam, valóban hülyeség volt félnem ettől.