A rabszolga

2.fejezet

Pírkadatkor indultunk. Semmit nem vihattem el, csak a fésűmet sikerült elrejtenem, a khitónomban. Egy lóhoz kötve vezettek, a piacig. Csak néha álltunk meg inni, én alig kaptam pár csepp vizet, de egy zokszó nélkül tűrtem. Nem adhatom meg nekik az örömöt, hogy látnak szenvedni.
     Már bőven elmúlt dél, mikor megérkeztünk. Embereket vonszoltak ide-oda és ekkor rájöttem, hogy velem még emberségesen bántak. Másokat nem lóhoz, hanem egymáshoz kötöztek, a nyakuknál fogva vagy kötéllel vagy fával. Ha egyikük elesik.... Rossz volt belegondolni. Egy karámban lovakat tartottak.  
     Egy pillanatra megálltam csodálni a nemesebbnél nemesebb példányokat, de megbántam, mert mikor a férfi aki, eddig a lován ülve rángatott engem maguk után, ezt észre vette és egy kicsit meglódúlt, csak egy lépést, de ennyi is elég volt ahoz, hogy elessek.
-Szedd a lábad, te lány! Nem nézelődni vagy itt!
      Felkászálódtam a földről. A szemem sarkából továbbra is a környezetett mértem fel, közben figyelve hogy tartsam a lépést. Több százan lehettek itt. A távolban egy erdő magaslott. A piac egy kikötő mellett helyezkedett el, hogy a hajón érkezőket könyebben szállítsák. Megálltunk. A férfi kikötötte a lovát, majd engem egy asztalhoz vitt.
-Nemes származású, tud mindent amit egy nőnek kell - csak ennyit mondott.
-Írni és olvasni is tudok, több nyelven - vágtam közbe, mire kaptam egy pofont.
-Csak akkor szólj, ha kérdeznek! - sziszegte a fogvatartóm, nem értem miért tart szorosan maga mellett, mintha olyan messzire jutnék, ha olyan ostoba lennék hogy elfussak.
-Tehát tanult - bólintott elégedetten a jegyző, és megemelte az áramat.
-Még szerencséd, hogy valami értelmes dolgot mondtál - nézett rám a férfi. Magam miatt tettem, így talán jobb helyre kerülök.
     A nyakamba akasztottak egy táblát amin minden tudni való rajta volt. Egy fiú elvezetett a többi nő közé. Egy sorba álltunk, hogy a vevők könyebben felmérhessenek minket. Egyesek talán túl alaposak voltak. Mint az az ember aki mindenhol jó alaposan végig tapogatott.
-Nem elég jó! - undorodva nézett fel rám,(fél fejjel magasabb voltam) majd a hátsómat megütve ott akart hagyni, de szegénykém véletlenül megbotlott a lábamban, ami valami érthetetlen okból kifolyólag pont az útjában volt. A férfi a földre esett, és látszólag eléggé megütötte magát. Igyekeztem nem mosolyogni.
-Istenek! Jó uram, ugye nem esett semmi féle bántódása? - kérdeztem aggodalmas hangon és már hajoltam volna le, hogy felsegítsem de a katonák akik kísérték nem engedtek a közelébe, -nem is baj nem alartam hozzá érni ahoz a gusztustalan pacákhoz- felrángatták a főnüküket a pórból, majd tovább álltak.
     A mellettem lévők csodálattal és hálával a szemükben néztek rám. Ők sem szerették azt ahogy velük bántak. Csak én kiálltam magamért nem úgy mint ők, de egyiküket sem hibáztatom. Engem így neveltek már pólyáskorom óta.
     Hírtelen egy jóvágású, ránézésre vagyonos családból származó férfiú állt meg előttem. Valahonnan ismerős volt, a címer ami a ruhájának a gombján ékeskedett, de nem tudtam hova tenni. Aztán beugrott.
-Láttam - jelentette ki.
-Megkérdezhetem, hogy ugyan micsodát látott felség? - pukedliztem, a mellettem állók hasonlóan tettek. A herceg csodálkozva nézett rám, majd megkérdezte:
-Honnan tudod, hogy ki vagyok? - a gombja felé biccentettem.
-A királyi család címerét viseli - elismeréssel a tekintetében nézett végig rajtam.
-A kérdésedre válaszolva, láttam, hogy te gáncsoltad ki azt a férfit.
-Na de felség! Ugyan, hogy lenne képes egy rabszolga, különösen egy nő ilyet tenni? Ha ez kiderülne azon nyomban kivégeztettnének, ezt nem kockáztatthatom meg - tettem a szivemre a kezem.
-Kivéve ha tudod, hogy úgysem hinné el senki.
-Meglehet.
-Eugenész! (előkelő) - kiáltotta el magát mire egy izmos katona futott hozzánk. - Őt viszük.
-Értettem felség! - hajtott fejet majd felém fordult. - Gyere velem! - és elindult. Nem húzott magával a karomnál fogva. Ő legalább ésszerűen gondolkodik. Tudja, hogy nem kockáztatnék meg egy szökést.
     Ki vitt a piac szélére ahol még négy katona fogadott. Nem szóltak egy szót sem csak álltak a lovuk mellett. A herceg testőrei. Csak emlegetnem kellett és már itt is van még egy őr és egy gyönyörű ében fekete ló társaságában. Látszólag most vették, de valami nem stimmelt. Gondolat menetemet egy kérdés szakította meg.
-Tetszik?
-Tessék? - ráztam meg a fejem.
-A ló - mosolygott a herceg. - Gyönyörű nem de? - kérdezte.
-Valóban az, a legszebb akit valaha láttam.
-Jó, mert te ülöd meg - meglepetten bámultam rá. - Ugye tudsz lovagolni?
-Tudok, de....
-Akkor jó! - lépett hozzám Eugenész. - Ezt elvágjuk és fel is ülhetsz.
-Miért oldoznának el? - értetlenkedtem.
-Megkötött kézzel nehéz lovagolni. Na gyere ide levágom és....- nem tudta befejezni, mert egy mozdulattal leszedtem a csuklómról a kötelet és két ujjam közé fogva tartottam. - Ezt..... Hogy?
-A nagybátyjám tanította - vontam meg a vállamat. - Amint beállítottak a sorba kiszabadítottam magam.
-Miért talán a megfelelő alkalomra vártál, hogy megszökhess? - kérdezte az egyik őr.
-Kényelmetlen volt - helyesbítettem.
-Akkor induljunk, hogy mihamarább a palotába érjünk - tanácsolta Eugenész. Felültünk a lovakra és elindultunk. Én a herceg mellett mentem. Mögöttünk két katona előttünk is ugyan ennyi. Két oldalt egy-egy. Figyeltem. Mindent jó alaposan megnéztem egy apró részletett sem hagytam ki.
-Hogy hívnak?
-Typhonas, felség - mind furán néztek rám.
-Milyen apa nevezi el a lányát hurrikánnak? - tette fel az unalomig ismételt kérdést a herceg.
-Olyan aki sejti, mi lesz belőle - feleltem a betanult választ. Már megszoktam, hogy mindenk megkérdezi. - Viszont mindenki csak Tynának hív.
-Rendben. Te is hívhatsz engem Damonnak, már ha csak mi heten vagy a testvéreim halljuk, nem szeretem ha felségeznek - meglepetten néztem az arcát, de egy jelét sem mutatta annak, hogy csak viccel. Bólintottam.
-Mesélj magadról, Tyna - kérte az egyik kísérőnk. - Hosszú út áll még előttünk.
-Előtte bemutatkoztok?
-Istenek! Milyen modortalanok vagyunk! Engem Agatonnak hívnak - kezdte amelyik mögöttem jön. - Ő mellettem Nikosztraosz. Melleted Theodórosz. Előtted Andreasz. Ő mellette Georgiosz, és Eugenészt már ismered. Mi figyelünk arra hogy Damonnak semmi bántódása ne essen, már több mint három éve. Nagy öröm számunkra, hogy megismerhetünk.
-Számomra is - nem hittem volna, hogy ilyen kedvesen bánnak, majd velem. - Nos uraim biztos, hogy hallani akarják a történetem? Nem valami szép, de nem is olyan rossz. Igazából unalmasnak mondanám, legalábbis én annak érzem - hadartam egy szuszra.
-Mint mondtam hosszú az út haza - szólt Agaton. - Majd mi eldöntjük, hogy mennyire volt unalmas az életed.
-Rendben - mélylevegőt vettem. - Tizenöt éves vagyok. Egy kis faluban születtem. Az édesanyámmal Hagnésszal és a nagybátyjámmal Alexiosszal nőttem fel. Apám a születésem előtt meghalt. Hét éves koromig azt csináltam amit akartam, csak a családomra hallgattam más nem parancsolt nekem. Alex mindig arra nevelt, hogy álljak ki magamért. Ne hagyjam, hogy uralkodjanak rajtam. Anyám mindent megadott nekem. Aztán meghalt tüdővészben. Három évig Alexszel és a feleségével Agathával éltem. Tíz éves voltam amikor elvesztettem a nagybátyjám, háborúban esett el hősként. Agatha ezek után hozzáment egy Donoven nevű férfihoz. Ő és a fia megkeserítették az életünket. Tegnap bemutatta a vőlegényem a falu leggazdagabb emberét. Nem lett volna bajom vele, ha nem hatvan éves és nem az lett volna a feladatom, hogy megöljem - csodálom, hogy csak most vágtak közbe.
-Hogy mi? - akadt ki Georgiosz.
-Donoven megakarta szerezni a vagyonát rajtam keresztül. Ha hiszitek ha nem ez márcsak így működik.
-Nem, azt értem, láttam rosszabbat is, de, hogy veled öletné meg?
-Nem kockáztatna. Nem vonhatják felelősségre a nevelt lánya tetteiért, akiről már így is plátykálnak - forgattam meg a szemem.
-Milyen pletykák? - dőlt előre Petrosz, hogy jobban rám lásson.
-Nem akarjátok hallani.
-Ó dehogynem! - vágták rá.
-Azt mondják, hogy őrült vagyok, nem normális és történtek olyan esetek amik miatt erőszakosnak hívnak - húztam be a nyakam.
-Hallgatunk - mondta Nikosztraosz.
-Rendben, de ha ezek után visszakéritek az áramat, azt senki nem vetné a szemetekre. Egyszer a barátnőimmel fürödni mentünk a folyóhoz.
-Jól kezdődik - nevetett Theodórosz.
-Szeretnéd, hogy folytassam?
-Befogtam.
-Én is így gondoltam. Na szóval, fürdés közben észre vettem, hogy néhány falubeli fiú rohan felénk. Beszaladtak a vízbe és kergetni kezdtek minket. A többiek persze azonnal takargatni kezdték magukat, kiakartak menni a ruhájukért, de nem engedték. Beszorítottak minket és csak nevettek. Nevettek azon amink van, vagy amink nincs. Én voltam az egyetlen aki nem sikítozott, vagy takargatta magát. Úgyis mindent láttak. Az egyikük mellém állt és meg akart csókolni, és talán mást is akart, de ezt nem akartam megtudni. Kicsavartam a kezét, a fejét pedig a vízbe nyomtam. Amikor úgy éreztem eleget szenvedet felengettem. Köhögve futott a partra a barátai pedig bosszút akartak állni. Hisz, hogy merészeltem kezetemelni egy fiúra. Rám támadtak. Tíz perccel késöbb néhány felnőtt lejött a folyóhoz, mert hallották a sikolyokat. Addigra mi már fel voltunk öltözve a fiúk pedig a földön fetrengtek. A szerencsések zuzódásokkal a többi törött csontokkal. Voltak akik azt suttogták, Artemisz istennő adta nekem az erőt, mások pedig, hogy egy ember testet öltött szörny vagyok - a fiúk tátott szájjal hallgattak. Percekig meg sem szólaltak.
-Az a férfi akit kigáncsoltál - kerekedett el Damon szeme. - Tiszteletlen volt a nőkkel.
-Pontosan.
-Ebben nincs semmi rossz. Csak megvédted a saját és barátaid becsületét - jelentette ki, a többiek egyetértően bólogattak.
-Ti vagytok az egyetlenek akik ezt így látják. Köszönöm, hogy nem ítéltek el - hálálkodtam.
-Ezek miatt adtak el? - érdeklődött Eugenész.
-Nem. Mint mondtam nem akartam sem hozzá menni sem megölni az idős férfit. Eljátszottam, hogy kétbalkezes vagyok. De komoly büntetést kaptam. Don a hajamnál fogva rángatott ki az utcára, egy nádvesszővel vert teljes erejéből a falusiak pedig azt mondták végre. Végre megkapom amit érdemlek, hogy szégyent hoztam a nagybátyjámra. Elszállt az agyam. Kicsavartam Don kezéből a nádat, majd megrugtam....ott.
-Hol? - kérdezte Damon. Mélyen a szemébe néztem. - Ugye nem?
-De.
-Te tökön rugtad a nevelőapádat? - a fiúk nem tudták abba hagyni a röhögést. -Huhh, erre nem számítottam.
     Egy ideig csendben mentünk, de nem sokára beértünk az erdőbe. Párszor megálltunk pihenni. Eugenész szerint mindjárt a palotához érünk, csak át kell vágni egy tisztás mellett. Amikor elértük az említett helyet tátva maradt a szám. Lenyűgöző volt.
-Szeretnél vágtatni egyet? - kérdezte Nik.
-Szabad?
-Persze - a hangja olyan furcsa volt. Mindenki várakozva figyelt. Feszültek voltak. Először a lovamra, majd a fiúkra végül pedig a tisztásra néztem. Hatalmas volt, ha elég gyors vagyok akor biztos.... Hát persze! És én még elhittem, hogy tényleg meg akarnak ismerni.
-Rendben. Akkor vágtassunk - neki iramodtam. Háromszor körbe futottuk a területet. Ki akartam szellőztetni a fejem. Nagyon jól játszanak, bár ne velem tették volna. Szomorú mosollyal az arcomon álltam eléjük.
-Tehetséges lovas vagy az már biztos! - dicsért meg Theodorósz.
-Minden rendben? - kérdezte Damon.
-Na? Átmentem? - döbbentem meredtek rám.
-Miről beszélsz? - köszörülte meg a torkát Andreasz.
-A próbáról. Hisz az egész az volt, nem? Valamiért ki akartátok deríteni, hogy
bízhattok-e bennem. Ezért oldoztatok el, hagytatok egyedül lovagolni, kérdezgettetek. Gondolom valami fontos dolgom lesz a palotában. Ugye? - megadóan sóhajtottak.
-Hogy jöttél rá? - tudakolta Damon.
-Először a lovat furcsáltam, elhitettétek velem hogy csak most vettétek, de ő nem volt a karámban, tisztán emlékszem. Ismeri az útvonalat, és mindig követett - néztem a szemébe. - Ő a te lovad. Egy füttyentésedbe került volna és visszahozol, ha elszökök. Igaz, felség? - a szemébe nézve nyomtam meg az utolsó szót.
-Most haragszol? - lepődött meg.
-Nem dehogy! Nincs jogom haragudni. Csak csalódtam. Tudják uraim, én tényleg elhittem, hogy kedvelnek. Bizonyára vicces volt játszani szegény, naív kislány érzéseivel - fordítottam el a fejem, hogy ne lássák a könnyeim. Olyan hülye vagyok! Az egész életem elmondtam nekik, a fájdalmaimat. Anyám halála óta nehezen nyílok meg az emberek előtt, de bennük elsőre megbíztam. Mert kedvesek voltak, nem ítéltek el, megnevettetek. Régóta nem volt kedvem nevetni, csak sikítani. Éreztem lefolyni egy könnycseppet az arcomon.
-Félre érted, mi nem....- kezdte volna Nik, de rezzenéstelen tekintetemet látva elhallgatott. Ez mindig bevált.
-Fölösleges magyarázkodni, mindent értek. Nem akartak minél hamarabb odaérni? - kér-deztem, mire bólintottak. - Akkor engedelmükkel.
Az egész hátra lévő utat némán tettem meg. Csakis előre néztem, és koncentráltam, hogy ne sírjam el magam.