A rabszolga

8.fejezet

        A visszafelé vezető úton, mindketten a gondolatainkba roskadtunk. Ő szerintem még mindig Ambroszioszon ábrándozott (valószínűleg a gyerekeik nevein), én pedig azon, hogy kimondtam. Őszintén jól esett. Szeretem Damont. De most csalódottabb vagyok mint eddig. Nincs rangom, nincs apám, nincs vagyonom, sem nevem. Rabszolga vagyok, hiába bánnak velem kedvesen, barátként. Ezen csak egy isteni csoda segítene. A király szabaddá tehet, de a rangot ki kéne érdemelnem, egy nő ezt csak házassággal teheti meg, és senki nemes nem venne el egy szabaddá tett rabszolgát.
    Gondolataimból Szophi hangja rázott ki.
-Most merre? - kérdezte az erdőből kiérve.
-Gyere - biccentettem egy irány felé. Sosem tévedek el. Alexiosz megtanított tájékozódni. A nap, a csillagok, a szél és a növények segítségrvel. Sokat köszönhetek neki. Istenek! Bárcsak itt lenne velem!
-Mi a baj Tyna?
-Semmi Szophi, csak eszembe jutott a nagybátyám.
-Biztosan hiányzik.
-Nem is sejted mennyire - hajtottam le a fejem. -De most jobb helyen van, ott nincs háború amit meg kell vívnia. Ott boldogan, nyugodtan élhet - merengtem. - De nézd itt is vagyunk.
     A házba lépve Agathát és a királynét ugyan ott találtuk. Ebédeltek.
-Lányom, gyere ezt meg kell kóstolnod! - invitálta a anyja Szophit. - Agatha nagyszerű szakács, a palotában sem sütnek ilyen finom húst - a nagynéném a bókokra elpirult.
-A bor miatt - felelte. - Sütés közbem meglocsolom vele.
-Ez tényleg isteni! - lelkendezett Szophi.
-Tudtam! - kiáltotta a már részeges Don. Bizonyára felhúzta magát, mert visszajöttem. - Maguk nem is a királyi család, egy arisztokratának sem ízlene ennek a némbernek a főztje! - dőlöngélt.
-Vigyázhatnál a szádra csak most az egyszer! - léptem mellé és pofon vágtam. - Ez már régóta érett, és most hogy megsértetted a királynét és a hercegnőt meg is érdemelted - kótyagosan visszaütött, de én csak kinevettem. Ezután a földre lökött, meg akart rugni, de Szophi elém állt.
-Mit képzel? - az az eszemet őt is megütötte.
-Ne szólj hozzám szajha! - a hercegnő az ütés helyét tapogatta. Katonák csörtettek be a terembe, de engem akkorra már elöntött a düh. Felpattantam a földről és kicsavartam Don kezét amivel megütötte Szophit. A nyakánál fogva nyomtam a földre.
-Ezt már nem úszod meg! - suttogtam. - Kezet emeltél a hercegnőre. Ezért halállal bűntetnek!
    A katonák átvették tőlem a férfit. Agatha egy kenőccsel bekente Szophi arcát.
-Tessék ez majd segít - a lány felszisszent mikor a hideg krém az arcához ért. - Nyugalom tudom mit csinálok, rengetegszer láttam már el sérülést. Elnézést a férjem viselkedéséért. Miatta mindig én szégyenlem magam. Belé viszont egy csepp jó indulat sem szorult.
-Ő már nem a férjed - morogtam. - Csak egy hulla.
-Ennek nem kéne örülnöm, igaz? - kérdezte.
-Dehogy nem - vágta rá a királyné. - Tudja a főszakácsunk pár hónapja elhunyt, békében az álmában, szerencsés flótás. A lényeg, hogy keresünk valakit a helyére - nézett sokat mondóan Agathára. Boldog mosoly terült el az arcomon.
-Ez megtisztelő felség, de én nem tudom, hogy képes lennék-e helytállni.... - ekkor fogtam be a száját.
-Úgy érti nem tudja hogyan köszönhetné meg a kedves felajánlást amit természetesen elfogad, igaz? - néztem a kezemben tartott nőre, aki szemforgatva bólintott. - Segítek csomagolni!
-Jaj te makacs lány egyszer a sírba viszel - jött utánam, még hallottuk, Szophiáék nevetését.

     -Holnapra küldetek önért, drága szakácsnőnk - búcsúzott a királyné Agathától.
-Holnap találkozunk - öleltem át.
-Vigyázz magadra! - szorított magához.
-A bordáimat épségben kérném, köszönöm szépen - kaptam levegő után. Nevetve váltunk el egymástól. Szophi vágyakozva vizslatta a körénk gyült tömeget.
-Kit keres a lányom?
-Majd elmesélem felség! - Szophi mellé léptem. - Valószínűleg épp a haditanács gyűlésén vesz részt az apja mellett, nem fog tudni eljönni - fogtam meg a vállát, a lány szomorúan vette tudomásul a tényt. - Viszont ha ráveszed apádat..... - nem kellett befejeznem a mondatott Szophi már a hintóban ült.
-Gyertek már! Vár a palota, beszélnem kell apámmal! - sürgetett minket. Nevetve foglaltam helyet mellette.

      Aznap este ismételten kiültem az erkélyre, gondolkodni. A gyerekek boldogan fogadtak, rájöttem, hogy nem lennék képes itthagyni őket. Már a szívemhez nőttek. Más szóval, akkor sem fogadnám el a szabaddá válást, ha kényszerítenének.
-Úgy hallottam, holnaptól új főszakácsunk lesz, méghozzá egy nő - lépett mellém Damon. - Tudsz erről valamit?
-Nem igazán felség.
-Értem, és arról, hogy a nővérem egész eddig apám fülét rágta, hogy hívja meg a sereg főparancsnokát és annak fiát?
-Erről sem tudok semmit, hercegem - nagyon kellett erölködnöm, hogy ne nevessem el magam. Damon bólintott, majd magafelé fordított, hogy a szemébe nézzek.
-És arról tudsz valamit, hogy a madarak azt csiripelik te szeretsz engem? - kérdezte.
-Megölöm a nővéred - jelentettem ki.
-Ne haragudj rá, teljesen megőrült, azt se tudja hol van, szerintem csak kicsúszott a száján és holnap térden állva fog könyörögni a bocsánatodért - védte Szophit.
-Ajánlom is! - morogtam.
     Damon az ajkaimra tapadt. Azonnal viszonoztam csókját amin meglepődött. Átkaroltam a nyakát, majd beletúrtam a hajába. Átcsúsztam a két erkélyt elválasztó márványkorlátra, hogy még közelebb kerüljek hozzá. Átkarolta a csípőm, én lábaimat körül fontam a derekán. Finoman eltolt magától és a szemembe nézett.
-Ez azt jelenti hogy megpróbáljuk együtt?
-Nem - ráztam a fejem. - Ez a bizonyíték hogy szeretlek, de egy csók nem változtat semmin. Naív voltam és ostoba, mert elhittem, hogy visszatudom fogni az érzelmeimet. Viszont attól hogy erre rájöttem, nem változik meg a személyem. Nem leszek több mint ami vagyok.
-De lehetnél, ha... - kezdte volna a győzködésem.
-Nem - vágtam közbe. - Nem kaphatok semmi ok nélkül rangot, azt ki kell érdemelni. Ha az apád hercegnővé tenne -és igen legalább annak kéne lennem, hogy akárcsak a gondolata is megfogalmazódhasson bennünk az együtt létnek- a nép kikérné magának. Ennyi erővel ők is kaphatnának földet vagy nevet, a semmiért. Arról nem is beszélve, hogy ugyanúgy nem lenne vagyonom vagy katonáim, erőm amivel támogathatnálak titeket egy háborúban. Hisz Szophit is ezért kellett volna férjhez adni, hogy elkerüljük a pusztulást. Mert ez a sziget nem olyan nagy, mint a többi. Van erőnk és tekintéjünk, de ez semmit nem ér ha megtámadnak minket.
-Hogy vagy képes egyszere boldoggá tenni és elszomorítani? - kérdezte. - Most úgy beszéltél mint egy királynő, egy vezér aki félti a népét, az embereit. Igazat szóltál, de szavaid tőrként hatolnak szívembe. Bölcsességed fáj.
-Hát igen csodálatosságom egyszerre áldás és átok - sóhajtottam, Damon pedig felnevetett. Hitetlenkedve nézett rám.
-Látod? Te vagy az egyetlen aki ezek után képes mosolyt csalni az arcomra - tűrte a fülem mögé a hajam. Közelebb hajoltam hozzá és utoljára megcsókoltam. Lekászálódtam a korlátról és a szobám felé vettem az irányt.
-Nekünk egy isteni csoda kéne Damon - néztem vissza csalódottan. - De azért tudd, hogy szeretlek.
-Én is téged Tyfónas.