A rabszolga

Epilógus

   Szeretném azzal kezdeni, hogy sajnálom. Egyszerűen nincs életkedvem folytatni ezeket a fanfictionöket.
   Valahányszor neki kezdenék csak lefagy az agyam. Szeretem a riordanverse-t, de őszintén szólva már évek óta nem köt le.
   Talán majd egyszer, amikor talán nem állok egy évvel az érettségi előtt, egy hajszálon múlott matek kettessel, amikor kijött a sorozat és talán visszajött az ihletem akkor majd újra írom és befejezem a könyveimet úgy ahogy azt szerettem volna.
   Szóval röviden amit terveztem: mindenki meghalt akit Tyna az ókorból ismert(duh...), szétrúgott egy pár segget az évezredek alatt, megtartotta az anyakirálynői státuszát, de nem nagyon avatkozott a dolgokba, ha nem volt muszáj. Egyszer viszont gyilkosság történt a közelében, a rendőrség bekopogott hozzá (Oliver), hogy felvegye a vallomását, segített nekik, átvette a redőrkapitányi szerepet mert tetszett neki.
Aztán meghalt.

És most jöjjön a boldog befejezés:

   Tyna egészen az Elysium hatalmas kapujáig rohant, ahol egy férfi várta.
    Helyes fiatal ember volt, alig lehetett töpp húsznál, fekete szmokingott viselt, haja frissen nyírt sötét barna, arcát enyhe borosta tarkította ami még dögösebbé tette. Csokoládé barna szemei felragyogtak, mikor meglátta Tynát, akihez mintha hozzá öltözött volna.
    Poszeidon lánya megtorpant, ahogy észrevette a férfit. Szemeiben könnyek csillogtak. Felzokogott, majd a férfi karjaiba vetette magát.
-Damon - suttogta, amint eltolta magától a férjét. - Istenek! - csókolta meg.
-Sokáig tartott - suttogta Damon, Tyna ajkaira, aminek a lány nem nagyon örülhetett.
    Typhonas elsötétült tekintettel méregette férjét, majd semmi előjel nélkül lekevert neki egy hatalmasat.
-Au - méltatlankodott a férfi.
-Soha, ismétlem soha - bökte meg Damon mellkasát az ujjával. A férfi a kapuig hátrált - többé ne merészeld megmenteni az éltemet!
-Hát tekintve, hogy halottak vagyunk - jegyezte meg Damon.
-Pofa be! - szólt rá a lány. - Nagyon mérges vagyok rád! Magamra hagytál - sírta el magát. - Háromezer évet szenvedtem végig nélküled.
-Nem hagyhattam, hogy meghalj - simított végig az arcán Damon. - Az embereknek szükségük volt rád. Évezredeken át szükségük volt rád, de most már megpihenhetsz. Vár rád az örök boldogság, és nem én vagyok az egyetlen aki látni akar - emlékeztette Tynát, akinek elkerekedett a szeme. Réveteg tekintettel meredt a kapura, majd vissza a férjére.
-Sosem szerettem mást.
-Tudom, figyeltelek - suttogta a férfi. - Gyere, már nagyon régóta várunk rád.
    Tyna tudta ezt. Ő is rengeteget várt, hogy újból lássa a szeretteit. Az anyját, a nagybátyát, gyermekeit, barátait. Nem is habozott, belekarolt a férjébe és elkezdte befelé rángatni a kapun.
   Damon pedig nevetve követte az örök boldogságba.

–Vége–