A rabszolga

18.fejezet

    -Nem kellene mennünk? - kérdeztem Damon mellkasára hajtva a fejem. - Már lassan ebéd idő és nem akarjuk megvárattatni a többieket.
-Tudnak várni - csókolt meg a férjem. - Szeretném még egy kicsit kényeztetni leendő gyermekem anyját.
    Fölém kerekedett, majd apró csókokkal hintette be felsőtestem minden centiméterét. A hasamnál megakadt és ábrándos tekintettel vizsgálta azt a kis gömbörületet ami gyermekünket rejtette.
-Még most sem tudom felfogni - suttogta. - Sosem képzeltem el magam apaként, mégsem éreztem ennél nagyobb örömet eddigi életem során.
-Félek - csuklott el a hangom.
Damon rám kapta a tekintetét és nagyot sóhajtva vissza feküdt mellém. Átölelte a vállam és csókot nyomott a homlokomra.
-Nálunk vannak a legjobb orvosok a szigeten  - suttogta. - Nem lesz bajod, sem neked sem a gyermekünknek. Nem hagyom, hogy bármi is történjen veletek, rendben?
-Nem rajtad múlik - bújtam hozzá. - Mi van ha belehalok? Tudod hány nő nem élte túl már az első szülést sem? Csak a falunkban minden harmadik nő, és ott is jó orvosok vannak - ültem fel hirtelen, hogy a szemébe tudjak nézni. - Nem akarlak itt hagyni - másztam az ölébe öleltem magamhoz.
-Tyna - csókolt a hajamba. - Nem fogok hazudni. Fenn áll a lehetősége annak, hogy belehalsz, de esküszöm az égre, nem fog megtörténni amíg engem látsz. Nem ilyen sorsot szántak neked a párkák. Nem véletlenül kerültél ide - eltolt magától, majd a kezébe vette az arcom. - És most nem a gyerekszülésre gondoltam. Az csak egy ajándék...
-Tudod te mennyire fáj? - vágtam közbe indulatosan. Oké kivételesen a hangulatingadozásomat foghatom a terhességemre.
-Nem - felelte. - De ha nem haragszol nem is akarom megtudni, szóval ne üss meg - olvas a gondolataimban. Cuki. - Tudod hogy értem.
-Igen - simogattam meg a hasam a bennem növekvő magzatra gondolván. - Már mist jobban szeretem mint bármi mást a világon. Még te is lecsúsztál a második helyre - szívtam egy kicsit a vérét.
-Tényleg? - kérdezte tettetett sértetséggel. - Ez esetben nem folytatom a vigasztalásod.
-Naaaaa - csókoltam meg, miközbenteljesen hozzásimultam. - Még most sem? - suttogtam az ajkára kacéran.
-Talán meggyőztél - fúrta az orrát a nyakamba.
-Szóval? - söpörtem ki egy szemébe lógó tincset.
-Ha jól emlékszem azt mondtam talán - simított végig gerincem vonalán, amitől kellemes borzongás futott végig a testemen.
-Kérlek - vettem könyörgőre a formát.
-Fontos dolgod van itt, nem tudom, hogy mi az, de úgy érzem sokak élete fog múlni rajtad és a döntéseiden - nézett méllyen a szemembe.
Elgondolkodtam azon amit mondott, viszont nem tudtam igazat adni neki. Nem láttam magam előtt a sorsom, nem tudtam elképzelni.

Amikor beléptünk a nagy terembe, mind a kettőnknek földbe gyökerezett a lába.
-Hogy a fenébe hívtak meg, ilyen rövid idő alatt ennyi embert? - kérdeztem döbbenten, végig nézve a több száz fős tömegen.
-Alábecsülöd anyám és Sophi képességeit - nyögött fel fájdalmasan.
-Van még időnk visszarohanni a szobánkba? - kérdeztem reménykedve.
-Késő - erőltetett mosolyt az arcára.
-Itt is vannak! A fiam és az újdonsült lányom - köszöntött minket a királyné.
-Mosolyogj, különben a halálod után is a panaszkodásukat hallgathatod - ölelt magához Damon, és elindult a trónfelé, ahol a családunk már várt ránk.
-Gratulálok és sok sikert - biccentett a felesége felé a király. Magamban kuncogva vettem tudomásul, hogy ez bizony kemény menet lesz.
-Hamarosan már a trónörököst köszönthetjük! - örvendett a királyné.
-És.... ha lányom lesz? - bizonytalanodtam el.
-Akkor majd a következő gyermeked lesz fiú, vagy a lányod férje lesz a király - legyintett a királyné. - De most ünnepelni jöttünk, nem a jövőn mélázni. Egyetek, igyatok! Ez a ti napotok!
Bevallom, hogy meglehetősen kellemetlen volt megannyi idegennel társalogni a leendő gyermekemről, de összességében jól telt a délután. Sophi szerintem egy percre sem hagyott magamra. Diana és Petrosz egész végig a lábam körül futkorásztak és kérdezgettek mindenfélét. Igyekeztem mindenre felelni, de hamar lefárasztottak. A fiúk nagyon kedvesek voltak velem, és mindenáron meg akarták szagolni a hasam(?). Agatha ismét elsírta magát, és folyton hangoztatta, édesanyám és Alex milyen boldogok és büszkék lennének. Damon.... Damon mellettem volt, testileg és lelkileg is. Ha valaki bunkó volt, talált valami kifogást, hogy leléphessünk, ha valaki túl kedves és közvetlen volt (nem értem miért akarja mindenki a hasamat simogatni, meg gügyögni hozzá, a végén a babámnak idegösszeroppanása lesz a sok hülyétől) finoman jelezte feléjük, hogy menjenek a Tartaroszba, amiért kellemetlen helyzetbe hoztak. Mint kiderült ezt is meglehet úgy fogalmazni, hogy az bóknak hasson.
    Az igazat megvalva eléggé egyhangú és unalmas volt minden, amíg be nem toppant egy hivatlan vendég.
-Úrnőm! - állt meg mellettem egy fiatal hölgy.
-Tessék? - lepődtem meg.
-Poszeidon isten küldött, hogy megsegítseleg várandósságod ideje alatt, Eiréné vagyok - hajolt meg. Ében fekete haja, gyönyörűen keretezte arcának éles vonásait, kék szeme gyémántként ragyogott. Fehér kithont és sarut viselt, semmi ékszer vagy dísz.
-Hableány vagy - ismertem fel. Ott volt aznap, mikor Dórothea elmesélte a történetem.
-Igen, Úrnőm - mosolyodott el halványan.
-Tyna - ölelt át Damon - minden rendben?
-Persze - feleltem. - Damon, ő itt Eiréné. Hableány, apám küldte, hogy segítsen, amíg terhes vagyok. Bár nem értem miért.
    A lány aprót kuncogott.
-Egy hableány, várandóssága alatt igen.... - kereste a megfelelő szót - kiszámíthatatlan. Egy sellő kismamának különleges gyógyfüvekre van szüksége, emellett a szülésnél, ön még véletlenül sem sikíthat.
-Igaza van - mondta Damon. - Amennyiben nem akarjuk, hogy...
-Mindenkit megöljek - bólintottam, majd Eiréné felé fordultam. - Hálás vagyok a segítségért, köszönöm.
-Számomra megtiszteltetés - pukedlizett. - Engedelmükkel - mondta távozás előtt.
-Várj! - szóltam utána. - Hová mész?
-A Tengerek istene más feladattal is megbízott, vissza kell térnem az otthonomba, de ne féljen kapcsolódunk egymáshoz, elég koncentrálnia és kinondania a nevem és én jövök - mondta, aztán eltűnt a tömegben.
-Ez érdekes volt - jegyeztem meg. Damon egyetértően bólintott.
-Tyna! Gyertek, összegyült a tömeg - mondta Sophi.
    Hát itt az idő. A nagy bejelentés.
    Belakaroltam Damonba és elindultunk a palota legnagyobb erkélye felé, ami közvetlen az udvarra néz. Több száz ember várakozott lent, pedig alig egy pár órája tudom magam is, hogy terhes vagyok.
-Köszönjük, hogy ennyien összegyültek ily rövid idő alatt - kiáltotta Damon. - Tudjuk, hogy sokaknak fáradságot okozott eljönni és pont senkit nem érdekel egy unalmas felvezetés - kijelentésére a tömeg halkan felkuncogott. Igen, Damon tudta, hogyan kell bánni az emberekkel. - Így nem is húzom tovább a szót, nagy örömmel jelentem be, hogy hamarosan gyermekünk születik!
    Ekkora üdvrivalgást még életemben nem hallottam az biztos. Bár ki ne örülne egy babának? Már aki másé és nem neki kell szenvedni vele. Huh, már most unom pedig még sok van hátra. Óvatosan hátra tekintettem, és láttam ahogy a király és királyné egymást átölelve, kémlelik az eseményeket. Gondolom boldogan emlékeznek vissza amikor ők álltak a helyünkben és fogadták az örvedezést és gratulációkat.
    Damonnal tényleg nem maradtunk sokáig. Jó magam is eléggé elfáradtam ahoz, hogy már a férjem idegeire menjen a nyafogásom.  
    Viszont nem is sejtettem, hogy ma még sokáig nem fogok a szobánk közelébe se menni.
    Annyira emlékszem a történtekből, hogy Sophi felkiáltott és a királyné orvosért könyörgött, mi pedig ijedten fordultunk sarkon a folyosó közepén.
   A király összeesett.