A rabszolga

4.fejezet

Az előző fejezet végét átírtam. Bocsánat, de nem tetszett úgy, nem illett a sztori végéhez.....Közepéhez. Na mindegy. Azt is sajnálom, hogy nem nagyon van rész, egy kicsit el vagyok havazódva, a sulival meg van egy másolik feladatom is ami időre kell, de igyekszem. Köszi a megértést. Puszi Hesztia.❤️

-Enyém ez! - kiáltotta Petrosz, és elvette az egyik fából készült kardott, nekem pedig oda dobott egy másikat.
-Figyelj elmondom, hogy hogyan kell használni. A lényeg, - vágott nagyon komoly fejet, aztán átgondolta. - igazából csak össze-vissza csapkodunk a kardokkal. Csak hét éves koromban kezdenek el kiképezni, így nem tudok sok trükköt, csak azokat amiket a katonáktól vagy a bátyjámtól lestem el.
-Értem - nevettem fel.
    Gondolom nem kell mondanom, hogy mindig ő nyert. Nem mintha nem tudtam volna simán legyőzni, de egy ilyen kicsi gyereket hagyni kell nyerni vagy megsértődik.
-Kisasszony! - jött be az egyik szolgáló, mint kiderült nekem van a legmagasabb rangom a szolgák között, csak akkor tegezhetnek ha megengedem. - Mindjárt vacsora.
-Rendben, köszönöm - mintha egy kis sajnálatott fedeztem volna fel a tekintetében, ami furcsa, az ember azt hinné irigykednek, amiért a királyi családdal ehetek.
-Gyertek, már biztos várnak - intettem.
-Nem maradhatunk még? Játszani szeretnék - nyafogott Petrosz.
-Nem vagy éhes? - gugoltam mellé, Diana már az ajtóban várt ránk, amíg mi kardoztunk ő szurkolt, hol nekem, hol a testvérének láthatóan élvezte és el is fáradt.
-Nem! - dobbantott a fiú. Kétkedően felhúztam egyik szemöldököm.
-Biztos? Mióta itt vagyok nem ettél és azóta rengeteget mozogtál, egy ilyen nagy fiúnak szüksége van energiára. Vagy nem vagy nagy fiú? - döntöttem félre a fejem.
-De! Nagy vagyok! - toporzékolt.
-Akkor mehetünk? - kérdeztem, ugyan ilyen voltam tudom, hogy kell kezelni a helyzetet.
-Igen! - a karomat megfogva húzni kezdett. -
Gyorsan, mielőtt megeszik előlem az energiát!
Nevetve szedtem a lábam és koncentráltam, hogy ne essek fel.

Egy hatalmas terembe vezettek. A falakon és a plafonon mozaikok sorakoztak, mind egy isten vagy hős történetét mesélték el. Több száz oszlop vett körbe egy több méter hosszú asztalt.
A királyi család tagjai már ott ültek. Remélem nem vártak sokat. Észre vettem egy ismerős arcot. Ránézésre katona volt, egy hadvezér talán. Nem tudtam hova tenni és ez idegesített.
-Tyna! Gyere ülj le! - invitált Szophi.  
      Meghajoltam, majd leültem a kijelölt helyemre.  Az asztalfőn értelem szerüen a király ült, jobbján a királyné, balján a testvére, majd Damon, mellette az idegen ismerős, aki szintén úgy nézett rám mintha ismerne, de nem tudná honnan. A királyné balján ült Szophia, Petrosz, én és végül Diana. Gondolom azért ültettek közéjük, hogy könnyebben segíthessek nekik.
-Typhonas - mosolygott rám a királyné.
-Felség. - bevallom zavarban voltam. Nem mindennap találkozom nemesekkel, nem hogy a királyi családdal vacsorázzak. Bár ha jobban belegondolok, amikor Alex még élt, bemutatott pár rangos embernek, de az más. Viszont hozzá kell szoknom. Mostantól velük élek ha akarok ha nem, és az istenekre esküszöm még az Alvilágba is szívesebben lennék mint Donnal. Köszönettel tartozom neki, ha ő nincs most nem lennék itt.
-Euphroszüné királyné vagyok. Remélem a gyermekeim nem fárasztottak le nagyon, és nem kell hazudni ismerem őket - szeméből kedvesség, megértés, báj és magabiztosság sugárzott. Gyönyörű asszony.
-Teljes őszinteséggel mondhatom felség, a gyermekei imádni valóak - biztosítottam. Kijelentésemre mindenki értetlenül és döbbenten meredt rám.
-Te nem hazudsz - ráncolta a homlokát a király. - Tényleg így gondolod.
-Igen, felség - bólintottam. - Szelebúrdik és néha kicsit rosszalkodnak, de rám hallgatnak.
-Tyna más mint a többi dajkánk - szólalt meg Diana. - Ő kedves és nem mogorva. Megért minket és örül, hogy velünk lehet.
    Egy hat éves szájából ritkán hallani ilyet. Már elsőre leesett hogy van esze. Bölcs királyné lesz belőle.
-Tudtam, hogy jól választottam - mosolygott rám Damon.
-Kivételesen valamit jól csináltál - köt bele nővére.
-Szophia! - rótta meg az anyja. - Ne beszélj így a testvéreddel. Az viszont érdekelne, hogy egy ilyen leány miképp kerül rabszolgasorba.
-Engedetlen voltam a nevelőapámmal szemben - ködösítettem.
-Finoman fogalmazva - jegyezte meg a herceg.
-Pontosan mi történt? - fagatott tovább Szophi.
-Nem hiszem, hogy ezt most kellene elmesélnem - húztam el a számat. Eközben kihozták az ételt.
-Majd én elmondom - nézett a családjára Damon. - Ne aggódjatok nem olyan vészes csak valakik talán nem akarják hallani - bökött állával kistestvérei felé.
-Mennyire vészes? - kérdezte a királyné félve.
-Semmenyire - nyugtattam. Nem nagyon győztem meg, de azért nem kérdezett rá mégegyszer, helyette egy másik kellemetlen témát hozott fel.
-Mi történt az édesapáddal?
-Nem ismertem - feleltem miközben letöröltem Petrosz szájárol egy kendővel a húsról lejött zsírt. - Édesanyám azt mondta a születésem előtt eltávozott, de nem emlékszem pontosan a történetére. Anyám hét éves koromban hunyt el. Utána a nagybátyjám és a felesége nevelt. Ő pedig nem ismerte apámat. Öt éve esett el egy csatában a felesége újra házasodott a férje pedig eladott - meséltem. Mindenki némán evett. Sajnáltak. Utálom ha sajnálnak. Az idegen ismerős mentett meg.
-Ismerlek valahonnan - mutatott rám.
-Én is önt. De nem tudom honnan.
-Hogy hívták a nagybátyjád? - dölt előre.
-Alexiosz - vágtam rá. A férfi hitetlenkedve felnevetett.
-Hát persze! - döbbenten végigmért. - Hogy nem ismertelek fel elsőre? A kicsi Tyna. Gondolom nem emlékszel rám. Iszidórosz vagyok a nagybátyjád képzett ki.
-Már emlékszem - mosolyodtam el. - Ahogy látom sok mindent ért el ilyen rövid idő alatt.
-A sikereimet annak köszönhetem, hogy a legjobbtól tanulhattam. Alexiosz egy hős volt és jó ember. Öszinte részvétem - nézett rám fájdalommal a szemében. Bizonyára tudja, milyen elveszíteni egy szerettünket.
-Most már jobb helyen van az Eliziumi mezőkön - néztem az ételemre. Iszidórosznak feltünhetett a feszengésem ezért a királyi családhoz fordult.
-Nem csodálom, hogy jól kijönnek egymással a kicsikkel. Typhonas is igazi bajkeverő volt. Emlékszem mikor megérkeztünk a kiképzésünkre a társaimmal. Azt hittük mi fogjuk megváltani a világot. Nem viselkedtünk valami tisztelet tudóan, ezért Alexiosz megleckéztetett minket - mesélte, majd az ujjával felém bökött. - Vele.
-Ezt nem értem - akadékoskodott a király.
-Egy teljes héten át vigyáznunk kellett rá, amíg a hadvezér elutazott egy állítólag fontos hadi megbeszélésre, de szerintem csak pihenni ment - folytatta a történetet. - Mi persze azt hittük, könnyű lesz. Hisz egy alig hét éves kislányra kellett felügyelnie tíz edzett fiatal férfinak. Mit ne mondjak eséjünk sem volt. Egy hölgy lelkileg felkészített benünket. Azt mondta, az a kislány az egész faluban hírhedt. Gyorsabb mint a kortársai, vadabb mint egy musztáng, egyben szelídebb mint egy csikó. Kedves, de makacs, senki nem parancsol neki az anyján, a nagybátyján és annak feleségén kívül. Viszont azt is megjósolta, hogy egy gyönyörű felnőtt nő lesz belőle, de előre sajnálja a férjét, mert felette nem uralkodhat senki - égett a fejem, az asztalnál ülők mind engem néztek, és még nem volt vége. - Amikor vége lett a hétnek a barátaimmal már a halálunkon voltunk. Térden csúszva könyörögtünk Alexiosznak. Bármit megteszünk, át ússzuk a folyót százszor, csak ne kelljen mégegyszer rá vigyáznunk.
-Azért ennyire nem volt vészes - motyogtam vörösen. A férfi felhúzta a szemöldökét.
-Én mentem utánad a tetőre - jelentette ki, mire a király félre nyelte az italát.
-Hova? - köhécselt.
-A tetőre - ismételte Iszidórosz. - És még jól jártam, az egyik társamnak eltörte a kezét.
-Véletlen volt! - kértem ki magamnak.
-Véletlen? - akadt ki a férfi. - Dühös voltál amiért le akart fogni, hogy ne fuss el!
-Lehet - adtam be a derekam. - De megérdemelte! Alex figyelmeztetett titeket, hogy még véletlenül se fogjatok le.
-Ez igaz, de akkor sem kellett volna eltörnöd a kezét - látszott, hogy alig bírja visszatartani a nevetését.
-Csak zavar, hogy egy hat éves kislány a földbe tiporta az egótokat - mosolyogtam gonoszan.
-Még jó hogy! - adott igazat. - Jó újra látni.
-Önt is - mosolyogtam.
-Tényleg eltörted valaki kezét? - kérdezte a király. A teremben mindenki döbbenten figyelte a dialógunkat. Kivéve Damon ő hallotta már a történetem és tudja milyen voltam. A vacsora végeztéig kérdezgettek. Miután végeztünk a szobába visszatérve elaltattam a kicsiket, majd az erkélyre lépve a csillagokat kezdtem bámulni. Nem számítottam társaságra, de arra sem, hogy aznap este alig fogok aludni.