A rabszolga

5.fejezet

Kiültem a márvány korlátra, a lábam a mélységbe lógott. A khitonom rejtekéből előszedtem a fésűm. Egész nap nem vettem elő. Nem hiszem, hogy mindezek után elkoboznák tőlem, de inkább nem kockáztatok. Hiába tagadom, sokat jelent nekem. A ragyogó holdra emeltem a tekintetem. Vajon tudja, hogy létezem? Ha igen, látott már valaha? Él-e még egyáltalán? Annyi kérdés, semmi válasz.
-Látom nincs bajod a magassággal - hallatszott egy hang közvetlen mögülem.
Ijedten kaptam hátra a fejem. Damon már mellettem állt, a két erkélyt elválasztó sáv másik oldalán. Nem is tudtam, hogy az az ő szobája. - Mit rejtegetsz?
-Semmit - vágtam rá, a kelleténél gyorsabban.
-Csak udvariasságból kérdeztem látom, hogy egy fésű. - könyökével támaszkodva a márványlapra úgy hajolt, hogy jobban lássa az arcomat, szemei kíváncsian vizslattak.
-Ez az egyetlen dolog amit apám rám hagyott. Anyám emiatt nevezett el Tyfónasnak - nyújtottam át neki egy sóhajtást követően. A kezében megforgatva alaposan szemügyre vette a tárgyat.
-Szép - adta vissza. - Már amennyire férfiként meg tudom állapítani.
-Köszönöm! Nem tudom miért hiányzik. Sosem ismertem. Mégis....
-Fáj, hogy elhagyott - fejezte be a mondatom.
-Anyám azt mondta meghalt, de nem hiszem. Először is, mert pocsékul hazudott, ami valahol jónak számít - egyetértően bólintott. - És mert valamiért úgy érzem él. Mintha várna. Rám várna, a megfelelő alkalomra - megráztam a fejem. - De ez butaság! Nem is értem miért meséltem el.
-Mert akarsz róla beszélni. Jól esik valakivel megosztani a kételyeidet, gondolataidat, reményeidet - hajolt közelebb.
-Talán - pár percig csendben ültünk, de már nem bírtam tovább. - Kérdezhetek valamit?
-Persze.
-A palotában mindenki sajnálkozva néz rám. Miért?
-Te vagy az első akivel kedvesen bánnak. Az eddigi dajkák már az első napon idegbajt kaptak. Néhányan már fogadtak, te meddig fogod bírni - húzta el a száját. - Lehet most még igyekeznek jól viselkedni, de egy idő után elengedik magukat. Akkor lesz a baj.
-Nem hiszem, hogy akkora baj lesz. Tudod én rosszabb voltam - löktem meg egy kicsit.
-Hallottam hírét, viszont ők ketten vannak.
-Tényleg miért nem nevelik őket külön? Egyszerűbb lenne - ezen is sokat gondolkodtam.
-Összenőttek, elválaszthatatlanok. Hisz ikrek. Vigyáznak egymásra és visszafogják egy kicsit a másik felüket. Ha külön lennének, és hidd el tapasztalatból beszélek, porig rombolnák a palotát - felnevettem az elméleten. - Ez nem vicc volt. Egyszer amikor először és utoljára választottuk szét őket, Petrosz felgyújtotta a konyhát. Diána pedig kis hiján meghalt mert beszökött a vad lovakhoz. Apánk azóta inkább nem kockáztat.
-Érthető, félti a gyermekeit - közelebb húzódtam hozzá. - Mesélsz?
-Mire vagy kíváncsi?
-Mire nem? - nevetve kezdte el feleleveníteni a gyerekkori történeteket.

     -Artemisz már bőven túl jár az útja felén. Késő lehet - néztem fel a holdra.
-Akkor ideje menni - ásította Damon. - Holnap akarom mondani ma korán kelünk mindketten.
Téged az apró népség kelt, engem pedig a kötelesség - nyöszörögte.
-Hát, ez esetben szép álmokat felség - hajoltam meg.
-Önnek is kisasszony - a kezemet megfogva apró csókot hintett rá. A szívem valamiért hevesebben kezdet verni. Zavaromban nem tudtam, merre nézzek ezért csak lehajtott fejjel vonultam be a szobába. Mi a Tartarosz ütött belém? Elterülve az ágyamon a plafonra emeltem tekintetem. Istenek! Mi lesz ebből?

    Az elkövetkezendő fél év gyorsan elrepült. Vagyis egy napom sem volt unalmas, sem nyugodt, de én élveztem. Bár voltak olyan pillanatok amikor legszívesebben sikítottam volna. A kicsik kereken egy hétig bírták visszafogni magukat. Emlékszem mikor végig kergettem őket az egész palotán, vagy mikor festeni akartak, rám borítottak egy egész kanna festéket. Mindenem vörös, sárga és kék volt. Bosszúból megölelgettem őket, szóval kvittek vagyunk. Még számos ilyen esetet fel tudnék sorolni de az egy évezredig tartana. Szophiával nagyon jóban vagyok. Természetesen minden kérése nekem parancsnak számít, de nem szokta ezt kihasználni. Demon testőreivel is kibékültem. Barátként tekintenek rám ami számomra hatalmas öröm. A faluban nem voltak barátaim, féltek tőlem. Akkor ez nem zavart, de most, hogy vannak emberek akik törődnek velem rájöttem, ez hiányzott az életemből. A királlyal és királynével étkezés közben találkozom, elfoglaltak. Visznt Damon. Neki is rengeteg dolga van nap közben, de este mindig órákon át beszélgetünk az erkélyen. Úgy érzem eltalált Erosz nyila, habár tudom ez lehetetlen. Ő kedves velem, törődő, vicces, aranyos, meghallgat ha kell, és......és egy herceg. A trónörökös. Azt mesélik Athénban kivégeztek egy szolgálót mert viszonya volt egy arisztokratával. Nekem nincs rangom. Próbálom elnyomni az érzéseimet, de Damon sem könnyíti meg a dolgom. A kezem helyett mostmár az arcomhoz érinti ajkait. Minden alkalmat megragad, hogy hozzám érjen, virágot hoz, megnevettet. Szophi már többször is említette hogy teljesen belém habarodott, kérdezget felőlem. Teljes bizonyosággal állítja, azon az estén Aphrodité elküldte fiát miattunk mert egymásnak teremtettek minket az istenek, valamiért hiszek neki. Érzem, ő a társam. De nem lehet. Csak reménykedek.