A rabszolga

12.fejezet

Két hét telt el az első edzés óta. Tizenöt napja nem láttam a királyi család bármely tagját, vagy Agathát. Most, hogy nem élek a közelükben elkerüljük egymást, de ha valamelyikük mégis felkereset, akkor mindig elbújtam, vagy elmenekültem. Nem akartam a szemükbe nézni azok után amit tettem. Igaz, mindenki azt mondta, nem az én hibám volt, mégis szégyellem amit tettem. Rátámadtam a barátaimra, a szerelmemre, ezt soha sem fogom megbocsátani magamnak.
A felmérésem jól haladt, legalábbis Kheiron szerint, én ezt nem tudtam megállapítani, de jó érzés volt megverni azokat a tiszteletlen idiótákat (akiknek nem jegyeztem, de nem is kérdeztem meg a nevüket). Kheiron azt mondta, nem valószínű, hogy mégegyszer megőrülök, de inkább nem kockáztatunk. Még megfigyel egy ideig.
Hírtelen egy kard pengéjét vettem észre a szemem sarkából. Lehet a küzdelemre kellene figyelnem, ábrándozás helyett. Elhajoltam a csapás elöl, majd egy pörgő rugással kigáncsoltam ellenfelem.
Miután kiléptem a tó vizéből megváltoztam. Nem lettem sem gyorsabb, sem pedig erősebb. Viszont az érzékszerveim kiélesedtek, a reflexem pedig embertelen lett.
De mindennek megvan a rossz oldala. A fejfájásom azóta sem enyhült, inkább úgy érzem mintha napról-napra erősödne. Esténként már aludni sem tudok, a hányinger kerülget és alig bírok talpon maradni.
Miközben ezeken gondolkodom, kardom markolatával megütöm az egyik fiú kézfejét, aminek következtében elejtette a fegyverét. Vagy egy tucat társam támad rám és mivel utálnak, emellett külön engedélyt kaptak, sőt konkrétan parancsba kapták, hogy támadjanak rám, nem fogják vissza magukat. Harminc férfiú közt, egy olyan lányként harcolni, aki hátra kötött kézzel is elbánik velük, nem nehéz ellenségeket szerezni. Túl büszkék ahoz, hogy bevalják, egy lány is képes arra amire ők.
Az aréna kapujának jellegzetes nyikordulásának hangja ütötte meg a fülem. Nem tudom, hogy hallottam meg egy kard párbaj közepette, több méterről, de nem igazán érdekel jelenleg. Két csapás között megengedtem magamnak, hogy odapillantsak. Damon, Szophi és a kicsik állnak a kapu mellett, ámulattal telve figyelték, ahogy küzdöm.
Fájdalom nyilalt az oldalamba. Olyannyira ledöbbentett a jelenlétük, hogy sikeresen bedőltem az egyik legátlátszóbb cselnek: támadóm balra hajolt, de a testtartásából látható volt, hogy jobbra fog támadni. De bambaságom miatt kaptam egy rugást a bordáim alá.
-Typhonas ne a vendégeinkre figyelj, hanem a feladatra! - korholt meg Iszidórosz.
A szidalom észhez térített. Nagy vehemenciával támadtam a következő áldozatomra. Járt már nekik egy kis fejtágítás. Túl nagyra tartják magukat. Ez a csatatéren a vesztüket is okozhatja, emellett baromira idegesít az az önelégült vigyor az arcukon, ami akkor jelent meg, mikor valamelyikük megrugott. Egyiket kigáncsoltam, a másikat kiütöttem, valamelyikük hátára ráugrottam csak szórakozás képp, és volt akinek a kardját csavartam ki a kezéből.
Légszomjjal küszködve néztem körül mikor nem érkezett több támadó. Az összes ellenfelemet lefegyvereztem vagy harcképtelenné tettem. Elégedetten sóhajtottam fel.
-Látja mindenki? - lépett közelebb hozzám Kheiron. - Pontosan ilyen elszántságok akarunk látni a harcban. Nektek meg össze kéne szednetek magatokat mert ha egy lány elver titeket az már régen rossz - tette hozzá a végén és suttyomban rám kacsintott. - Beszélj velük! - parancsolta.
-Nem kellene fegyvereket élesítenem? - kérdeztem reménykedve.
-Tyna értem én, hogy nem mersz a szemükbe nézni, de meg kell értened, hogy te semmiről nem tehetsz - nézett mélyen a szemembe. - Menj!
Vonakodva bár, de elindultam Damonék felé. A hercegek az enyémhez hasonló, de sokkal ünnepiebb bőrpáncélt viseltek, díszes saruval és gyönyörűen megmunkált karddal. A hercegnők halvány kék, átlátszó fátyollal ékesített fehér khitónt öltöttek magukra. Nem tudtam hova tenni az öltözéküket.
-Tyna! - rohantak hozzám azonnal a kicsik.
-Szervusztok! - öleltem át őket. - Mire ez a nagy pompa?
-Elfelejtetted? - kérdezte Damon.
-Ugyan mit?
-Ma van Poszeidon ünnepe - világosított fel Szophi. - Elfelejtetted a sziget patrónusának tiszteletére rendezet mulatságot?
-Igen - vágtam rá. - De még mindig nem értem mit kerestek itt.
-Nos - kezdte Damon vádló hangsúllyal - ha nem kerültél volna minket az elmúlt két hétben, tudnád, hogy te is hivatalos vagy az ünnepélyre.
-Tessék? - akadtam ki. - Miért lennék?
-A barátunk vagy - mondta Szophi. - Jogunkban áll meghívni.
-Nem tartom jó ötletnek - szorítottam össze a fogam, hogy ne lássák rajtam, mennyire hasogat a fejem.
-Tyna - nézett rám Damon. - Már két hét eltelt, egyikünk sem harakszik - pillantott testvéreire megerősítést várva, amit meg is kapott három biccentés formájában. - Tedd már túl magad rajta!
-Rátok támadtam! - akadtam ki. - Meg is ölhettem volna valakit....
-De nem tetted. És akár akarod, akár nem hivatalos vagy erre a rendezvényre és el is fogsz jönni - vágott közbe Szophi. Makacs arckifejezésemet látva még gyorsan hozzá tette: - Azt említettem már, hogy Ambrosziosz is ott lesz? Csak nem akarod magára hagyni legjobb barátnődet mikor leendő hitvesével találkozik?
-Leendő milyével? - akadt meg egy pillanatra Damon, de mi fel sem vettük. Farkas szemet néztem Szophival, de tudtam, vesztésre állok. Ismeri a gyenge pontom: sosem hagynám cserben a szeretteimet.
-Utálom amikor ezt csinálod - adtam be a derekam. - Érzem, hogy ezt meg fogom bánni.
-Gyere drágám! - rángatott el az aréna területéről Szophi, meg sem hallva zsörtölődésem. - Kerítünk neked valami ruhát.