A rabszolga

14.fejezet

Amikor lejösz egy hétre a nagymamádhoz.  Kinyitod a konyha szekrényt és arcon csap két 750 GRAMMOS NUTELLA. És mivel hetek óta olyan idegállapotban vagy, hogy még az életre is szarsz nem csak az egészségedre befalod az egyik felét (na jó több mint a felét) reggelire.
.......
Komolyra fordítva a szót. Tudom az előző rész elég tündérmesésre sikeredett (és bevallom az elkövetkezendő pár fejezet is erre fog inkább hajazni), de ne feledjétek, hogy még mindig az ókori görögországban járunk.
Puszi:Hesztia❤️

Reszketve léptem ki a tó zavaros vizéből. Mintha az előbb történtek csak egy álom részei lettek volna. Révülten indultam el a palota irányába (legalábbis elindultam abba az irányba amerre a palotát sejtettem) és út közben Dórothea szavain gondolkodtam. Visszavárnak. Úgy érzem mostmár két otthonom van. Amennyiben az elsőt el nem veszítettem. Bizonyára szörnyetegnek tekintenek. Van értelme egyáltalán visszamenni? Talán már látni sem akarnak. Mégis úgy éreztem magyarázattal tartozom nekik. Mivel már hajnalodott valamelyest láttam merre megyek (bár így is neki mentem egy fának). Időközben igyekeztem összeszedni a gondolataimat, kitalálni mit mondok majd nekik, mivel kezdem. Őszintén szólva fogalmam sincs hogyan nézhetnék a szemükbe. Mind látták mire vagyok képes. Istenek! A kicsik. Vajon ezután még a közelükbe engednek? Az idegeskedés és paranoid gondolatok mellett eszembe jutottak anyám nyugtató szavai még kiskoromból: Miért agyalsz folyton azon, hogy mi lesz majd? Hamarosan így vagy úgy de megtudod. Fölösleges dolog erre időt és energiát pazarolnod. Inkább törődj azzal, hogy bármi is fog történni te a legjobbat hozd majd ki belőle. Megmosolyogtam az emléket. Édesanyám mindig azt akarta, hogy ne tűnjek ki a többi lány közül. Ha verekedésbe keveredtem (ami be kell hogy valljam sokszor megesett) leszidott mert úgy gondolta egyszer ez a vesztemet fogja okozni. Végül halálos ágyán változtatta meg a véleményét és látott el egy utolsó jó tanáccsal:

Kilenc évvel korábban

-Tyna? - lépett ki anyám szobájából Alexiosz. Szomorú volt. Anyu már hetekóta betegeskedett. Mostanra már enni is alig bírt. Akkoriban nem értettem mi folyik körülöttem. Az emberek nem méregettek rosszallóan, inkább szánakozva ami sokkal irritálóbb volt. - Beszélni szeretne veled - mondta meggyötört hangon a nagybátyjám.
Háromszor akkora volt mint én, karja akár egy oszlop. A megszokott páncélja helyett fekete khlaina-t viselt, saruval. Arcvonásai élesek akár egy szoboré. Barna szeme alatt fekete karikák leledzettek, arca az elmúlt időkben sokat ráncosodott, míg fekete, hetekóta nyiratlan, hajába és szakállába pár ősz tincs vegyült. Harcban szerzett hegek borították az egész testét. Tekintete másoknak szikla szilárd, megtörhetetlen és eltökélt volt, de rám sosem nézett máshogy csakis kedvesen. Életemben nem láttam még olyan megtörtnek mint akkor ez pedig megrémisztett.
Mögötte, felesége, Agatha a könnyeit törölgette. Ő egy - szintén fekete - peplosz-t tekert magára. Barna haja szalmabogjára hasonlított, viharszürke szeme aggodalmasan csillogott. Alex válláig is alig ért fel. Próbálta erősnek mutatni magát előttem, habár ez nehezen ment neki.
Rajtuk kívül még vagy húsz felnőtt vett körbe, köztük kettő orvos akik nem rég hagyták el anyám szobáját és egyikük sem nézett a szemembe, a kérdéseimre sem feleltek. A vendégek nem nagyon hatottak meg, a társaság felét nem is ismertem, a másik fele pedig csak illemből jött el. Ők voltak azok akik mindig összesúgtak a családom háta mögött. Pletykáltak a furcsa, apa nélküli kislányról, aki a nagybátyjának köszönhetően nem került még komolyabb bajba a viselkedése miatt.
Lehajtott fejjel indultam meg az ajtó irányába, de nem tudtam belépni.
-Menj csak - suttogta Agatha. - Itt vagyunk melletted.
Szavai erőt adtak, hogy besétáljak a szobába.
Félhomály volt. Megannyi gyertya adott fényt az éjszakai sötétben. Későre járt. A helységben mindössze egy kerevet, egy asztal, egy láda és egy leplekkel elkerített ágy volt található.
Alex és az anyukám le sem tagadhatnák, hogy testvérek. Ugyanaz a szem, a hajuk ugyan olyan árnyalatú. Arcvonásuk kisérteties mása a másiknak, ikreknek néznek ki, pedig közel három év külömbség van köztük. Az egyetlen amiben nem hasonlítottak az a testfelépítésük volt. Anyám kecses volt mint egy szarvas és apró termetű, ebben sajnálatos módon rá ütöttem. Hagnésznak Aregon szigetén szépség terén nem igen akadt párja. Most mégis rossz volt ránézni. Arca beesett és szörnyen lefogyott, bőre szürkén simult csontjára, ami ijesztően kivehető volt. Gyönyörű haja szárazon és kócosan terült el a párnán. Tekintete hólyagos és semmit mondó. Hét éves fejjel csak akkor tudatosult bennem: édesanyám a halálán van.
Amint meglátott elmosolyodott, mondani akart valamit, de alighogy megpróbálta kétrét görnyedt a köhögéstől. Hiába tartottak vissza hárman, azon nyomban odarohantam hozzá. Felpattantam az ágyra és a szája elé tartottam egy kendőt.
Mikor alábbhagyott a rohama döbbenten meredtem a fehér anyagon lévő vércseppekre. Könnyek csorogtak le az arcomon, hiába igyekeztem őket visszafogni.
-Ne sírj, kicsim anyu jól van - mosolygott rám eröltetetten.
Könnyes szemmel ráztam meg a fejem.
-Borzalmasan hazudsz.
Édesanyám felnevetett, visziszont azonnal köhögni kezdett. Alexiosz mellé lépett és még egy párnát tett a háta kögé, hogy egyenesebben tudjon ülni.
-Köszönöm, Alex - szorította meg anyám bátya kezét, majd felém fordult. Pár percig az arcomat tanulmányozta, mintha minden vonását a fejébe akarná verni. - Hallom megint bajba keveredtél.
Szégyenkezve hajtottam le a fejem.
-Néhány fiú szörnynek nevezett - kezdtem magyarázkodni. - Én pedig rájuk vicsorogtam. Az egyiket tökön rugtam majd elfutottam. Utánam jöttek, de nem tudtak beérni - anyu a hajamat kezdte piszkálgatni. - Sajnálom. Tudom, hogy nem szereted ha...
-Felejtsd el mindent amit eddig mondtam neked - kezdte rekedtes hanggal. - Mostmár tudom, nincs értelme megtíltanom, hogy önmagad légy. Ilyennek születtél, a véredben van. Ki nem állhatod, ha megmondják mit csinálj, ha rád eröltetik az akaratukat. Szabad szellemű vagy, mostmár belátom. - ismét köhögőroham tört rám, ez sokkal rosszabb volt mint az eddigiek. - Nem sokáig lehetek melletted, életem - fordított szembe magával, és mélyen a szemembe nézett. - Tehát, jól jegyezd meg amit most mondani fogok neked! Ne hagyd, hogy skatujába zárjanak! Tedd amit tenni akarsz, küzdj amiben hiszel! Védd meg azokat akik nem képesek erre maguktól, és... - oldalra fordult és vért köhögött a takarójába. - Ne légy néma! Emeld fel azt a csodaszép hangod, hidd el ha megteszed, nem lesz olyan ember aki ne figyelne rád. Tedd még ennél is büszkébbé az apádat!
-Hagnész - lépett mellé Alex, miközben én értetlenül kapkodtam a fejem. - Miről beszélsz?
-Figyel téged, Typhonas - mondta anyám meg sem hallva bátya szavait. - Ő adta neked ezt a nevet, mert tudta, megállíthatatlan leszel. Haragod elől mindenki menekülni fog. Én ostoba módon csak most értettem meg mire célzott. Egyszer találkozni fogsz vele, megigérte nekem, hogy megkeres. Ő mindig tartja a szavát.
-De ki...?
-Idővel, kincsem - vágott a szavamba. - Idővel megtudod. Addig is, Agatha - kérte őt anyám - a láda bal oldalából pakold ki a ruhákat, alattuk találsz egy titkos - megköszőrülte a torkát, hogy újra meg tudjon szólalni. Az erölködéstől már gyöngyözött a homloka. Veszélyesen sápadt lett. - rekeszt. Hozd ide kérlek amit benne találsz.
       Agatha tette amit anyám kért. Kis szöszmötölés után egy apró fadobozt nyújtott át neki. Anya nehézkes mozdulatokkal felnyitotta azt és átnyújtotta a tartalmát. Kékre festett bronz fésű, tengeri kagylókkal és csillagokkal díszítve. A legnagyobb kagylón a nevem volt látható cifra betükkel:

                                 Τυφώνας

-Ő hagyta az ajtó előtt - magyarázta anyám, elhaló hangon. - A tiéd.
-De hát, Hagnész ez egy vagyont érhet, nekem azt mondtad egy paraszt ember... - mondta döbbent hangon Alex, de anyám a kezét testvére vállára tette.
-Régen jobban hazudtam, nem gondolod fivérem? - kuncogott, ami ismételten köhögésbe fulladt. - Vi...khmkhm....vigyázzatok khm rá. Igérjétek meg!
-Hagnész - sírt fel Agatha.
-Jegyezd meg, kincsem a legapróbb tett, egy mosoly vagy kedves szó szebbé teheti valaki napját - magamra erőltettem egy félszeg mosolyt. - Látod, máris boldogabb vagyok.
-Nem akarom, hogy elmenj - sírtam, de nem hagytam abba a mosolygást, mert boldoggá akartam tenni. Azt akartam, hogy ez legyen az utolsó emléke rólam. A mosolyom.
-Én sem akarlak itthagyni - köhögött, de az ő szája is felfele görbült. - Nem akarlak itthagyni titeket, viszont tudom, hogy jó kezekben leszel. Khmkhmkhmkhm. - tüdőből jött, fulldoklott a saját vérében, de még mindig mosolygott ahogy rám nézett. - Te vagy a legszebb dolog az életemben, szeretlek kincsem.
-Én is téged - nagyon kellett erőltetnem azt a vigyort.
-Szeretlek titeket - nézett testvérére és sógornőjére. Ők nem tudtak neki semmit sem mondani, a torkukban lévő gombóc nem engedte, az én hangom is alig hallatszott. - Igérd meg, - fordult ismét felém két roham között - hogy jómodorra tanítod a sziget férfiait. Mutasd meg nekik, hogy Typhonas-szal senki nem szórakozhat. Senki nem törölheti beléd a lábát.
-Esküszöm a Sztüxre, hogy eleget teszek a kívánságodnak, édesanyám. Esküszöm a Sztüxre, hogy büszke leszel rám - mennydörgés rázta meg a házat, kintről kiabálás hallatszott. Alex és Agatha ijedten kapták rám a fejüket. Én vagyok az egyetlen aki képes a Sztüxre esküdözni, mert én mindig betartom a szavam. Ez az egyetlen tulajdonságom ami miatt elviselnek az emberek.
-Már most.... khmkhmkhm.... már most az vagyok - még egyszer utoljára egy csókot nyomott a homlokomra, majd egy köhögőroham közepedte Thanatosz megszabadította szemvedésétől. Agatha anyám élettelen testére borult és sírt. Alexiosz a takarót kishuga, egyetlen testvére arcára terítette, könnyeivel áztatva el a nehéz lepelt.
-Nem - suttogtam és anyám mozdulatlan testét kezdtem óvatosan rázni. - Nem! - mostmár üvöltöztem, odakint sírás harsant, és egy hallotti kürt, de én csak az anyukámat akartam visszakapni. - Anya! Anya! Neeem! Nem, nem, nem, nem, nem, nem! Nem hagyhatsz itt! Anyaaaa! NEEEEEEEEM! - két férfi rángatott ki a szobából. Rugkapáltam, ütöttem és ordibáltam ahogy torkomon kifért, végül sikerült kiszabadulnom szorításukból. Futottam, be az erdőbe mélyebbre és mélyebbre, végül megbotlottam egy kőben és legurultam egy domboldalon.
     Három napig feküdtem az avarban eszméletlenül, míg egy vadász véletlenül rám nem bukkant és haza nem vitt. Alexiosz nem tudta eléggé meghálálni neki, hogy megmentette az életem. Agatha ápolt napokon át. Szegeny nő meddő volt, a nagybátyámat viszont ez soha sem zavarta, tudta a baját mikor elvette, de szerelmes volt. Nem lehetett saját gyermekük, engem mégis úgy neveltek mintha a vérszerinti szüleim lettek volna, három éven át. Aztán egyik nap katonák kopogtattak az ajtónkon. Én pedig többé nem tudtam erős lenni. Belül összetörtem és lelkem szilánkjai köré falat húztam, ami éveken keresztül állt végül pedig Damon és a családja döntötte le.

Most

     Az emlék hatására új erő költözött lábamba. Tartoztam nekik, mert valamelyest felszabadították az önsajnálat, gyász és fájdalom tömlöcébe zárt szívemet. Rohantam a palotáig. A kapuban álló őrök kérdés nélkül átengedtek.
-A trónteremben várják - közölte velem az egyik miközben mind a kettem meghajoltak előttem. Tudtam, hogy ez nem nekem szólt hanem az apámnak.
-Köszönöm, és kérem ne hajbókoljanak - mondtam, de egyikük sem hallgatott rám, ezért inkább elindultam, hogy a királyi család színe elé járuljak.

Az elején tényleg tündérmesét ígértem?🤔
Na miiindegy. Bocsánat, hogy eddig húztam ezt a részt. Remélem tetszett.
Puszi, Hesztia❤️