Átok, vagy áldás az időutazás?

~26. Rész - Vissza a jelenbe.~

  - Hermione. -súgta egy vörös hajú boszorka. - Már is alszol? -értetlenkedve nézte a szuszogó lányt, majd hirtelen vigyorogni kezdett.
  - Sirius is elég hamar aludni tért. -mivel erre sem reagált a barátnője, ezért behúzta a függönyt és a saját ágyához indult.

Másnap négykor kelt Granger.
Pár óvatos varázslattal összepakolta a dolgait -hogy véletlenül se ébressze fel a békésen alvó boszorkányt, majd szépen, lassan, elindult Albus irodájába.
Úgy döntött, hogy a kapott dolgait leadja neki, hátha lesz még olyan szerencsétlen, aki a múltba tér.
Akkor érkezett, amikor Minerva is. A nőnek könnyek csillogtak a szemében, s amikor meglátta Hermionet, azonnal sírva fakadt. -Végülis, "csak" húsz évre válik meg ettől a Hermionetól.
Hermione ezt látva, a teste önmagától mozdult, s már is a boszorkány karjaiban termett.

  - Nagyon vigyázz magadra, Hermione! -dörzsölte a lány hátát.
  - Nem akarok elmenni innen.. -még jobban az ölelésbe bújt.

Minerva hasonlóan érzett, ő sem akarta, hogy húsz évre eltűnjön ez a remek lány, aki a múltban járt.

  - Nem lesz semmi baj, kedvesem. -önmagát is ezzel próbálta nyugtatni.
  - Már hogy ne lenne, Minerva?? -hisztérikusan fakadt ki, miközben elhúzódott a nőtől. - A jövőben -észbe kapott és nagyon halkra vette a hangját. - azok az emberek, akiket szeretek.. Mind halottak... -csuklott el a hangja. - Sirius.. Az emberek megvetése sem érdekelne a húsz év különbség miatt, ha élne...

Teljes mértékben megértelek.. -gondolta, s közben felrémlett élete nagy szerelmének az arca.

  - Menjünk be, Albus biztosan vár minket. -törte meg a kínos csendet.
Granger egyetertően bólintott. - Fel a fejjel, különben elhagyod a koronád, Hermione. -próbált viccelődni, ami egy halovány mosolyt csalt a lány arcára.

Minerva nem akarta megjegyezni, hogy a nyakán két lila folt virít.

Fiatalság, bolondság! -szórakozottan gondolt eme mondatra.

Mihelyst felmentek a csigalépcsőn, kopogtak, majd Albus beengedte őket. Az őszes varázsló sem tűnt oly' felhőtlen boldognak. Elvégre, erre az időre, volt egy keresztlánya.

  - Hermione, Minerva. -biccentett nekik.
  - Semmilyen módon sem lehet megváltoztatni a jövőt? -kétségbeesetten tette fel a kérdést.
  - Attól tartok nem.. Túlságosan nagy a kockázat. Sajnálom, Hermione. -tette a lány vállára a jobbkezét, de az makacsul lerázta magáról.

  - Ha rosszul sülne el, akkor helyrehoznám!
  - Az az életedbe kerülne! -emelte fel a hangját.
  - NEM érdekel! Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy amíg én élek, ezek a jó emberek halottak! Ők még inkább megérdemlik az életet.. És.. És Harry is! Harrynek borzalmas gyerekkora volt. A Weasleyk elveszítik egy fiúkat. Teddy Lupin elveszíti a szüleit. Mi elveszítjük a vezetőnket, ALBUS DUMBLEDORE-T! -mérgesen kiabálta. - A varázsvilág elveszti Perselus Pitont, aki nélkül a világos oldal, simán elbukott volna. És.. Utoljára, de nem utolsó sorban.. Én elveszítem, Sirius Blacket... -a végére kifogyott a hangjából, teljesen elcsuklott a hangja.

  - Sajnálom.. -nyögte az igazgató.
  - Csak ennyi? -összeráncolta a homlokát. - Hol az időnyerő? Indulok.

Ezután elmondta Dumbledore, hogy mennyit is kell tekernie az időnyerőn ahhoz, hogy a háború után teremjen a saját idejében. Hermione pontosan figyelt az útmutatásra, mert ha hibázik, akkor találkozik önmagával és biztos megbolondul.
Iszonyat megharagudott az igazgatóra.. Griffendéles! Akkor miért nem mer kockáztatni, ha van jelentkező a visszafordításra?!
Felkészült a tekerésre, könnyes szemmel bólintott Dumbledorenak és Minervanak, majd amint egyet tekert, el is tűnt onnan.
Hermione előtt a szó szoros értelmében pörgött az idő. Az egész kép összemosódott, ám pár halvány foszlányokat sikerült kivennie. Ezeken volt, hogy Ronnal és Harryvel "látogatta" meg az igazgatót, vagy éppen csak Harry, vagy ő volt az irodában.
Neki az örökké valóságnak tűnt ez az utazás, de tulajdonképpen egy órába telt mire elérte a maximális tekerést.