Átok, vagy áldás az időutazás?

~21. Rész - karácsonyi ajándék~

"Perselus direkt úgy fogalmazott, hogy véletlenül se találjon kibúvót az eskü alól."

-Szóval, Hermione. Megmutatod, hogy hogyan fogok kinézni a te idődben?
-Miért érdekel ennyire? -kuncogva kiváncsiskodott Mione.
-Csak úgy. -vont vállat.

Igazából kíváncsi volt arra, hogy vajon lesz-e rajta plusz kiló, vagy örökre ilyen vézna marad.

-Nos. Nem bánom! Megmutatom azokat az emlékeket, amikor bájitaltanon láttalak. Uhh bocsánat. Ahogyan láttam önt, Piton professzor!
-Menj a fenébe, még szólíthatsz Perselusnak! -játékosan meglökte Hermionet, aki nevetve fogadta az érintést.

Hermione előkészítette az emlékeit, s nagyon jól tudta hogyan, s mint történt a jövőben egy bájitaltanóra, illetve a helyettesített SVK órák.

-Most már belekukkanthatsz a fejembe! -javasolta.

Lebontotta azokat a falakat, amik az órán történt eseményeket vonták körbe.
Perselus előhúzta a pálcáját, majd a lányra szegezte.

-Legilimens! -mondta.

Hermione azonnal megérezte a nyomást a fejében. Mintha valami nehezék nyomná össze, de mivel nem ellenkezett, hamarosan eltűnt ez a kellemetlen érzés. Piton megfigyelőként volt jelen az emlékekben. Ami leginkább kiakasztotta, az a lány harmadik évében történt. Undorodott érte.

-Fogja be a száját Granger! -a mardekáros feltételezte, hogy az a lány ott Hermione. Csak fiatalabbként. -Nem felvilágosítást kértem, csupán utaltam Lupin professzor szervezetlen munkastílusára.

Lupin SVK tanár lesz? Ha igen.. Miért utálom a jövőben? -tette fel a kérdést magában.

-Ő eddig, messze a legjobb sötét varázslatok kivédése tanárunk! -merészen jelentette ki Dean, amire egyetértő hangok keletkeztek. Az idősebb Piton szemei villámokat szórtak.
-A mai téma a.. Vérfarkas. -döntötte el.
-De tanár úr, még nem tartunk a vérfarkasoknál. -szólalt meg Hermione.

-Granger kisasszony... -szólt vészjósló nyugalommal. -Ha nem tévedek, ezt az órát én tartom, nem maga. Ezért most mindenki lapozzon a háromszázkilencvennegyedik oldalra. -még egyszer végignézett az osztályon. -Azt mondtam, most! Mindenki! -még a fiatalabb Piton is összerezzent erre a fagyos hangra.

A sokadik emlék után, a hetedik évük következett, s Hermione el is felejtette kivenni a szellemszállásosat.
-Hű szolgám voltál, de csak én élhetek örökké! -beszélt valakihez Voldemort.

Ekkor tért észhez Hermione, s egyből kirúgta az emlékek közül Pitont.

-Miért pont most? -háborodott fel a fiú. -Kihez beszélt ő? Kit akart megölni?? -fakadt ki.

Mione nem válaszolt. Bármennyire is megakarta makacsolni magát, mégis könnyek szöktek a szemébe, ezért elfordította a fejét.

-Nézz rám, ha hozzád beszélek! -dühösen utasította.

A lány megrázta a fejét, éppen emiatt tette azt, amit. Maga felé fordította Mione fejét.
Piton szemei elkerekedtek a döbbenettől, amint rájött kivel is végez Voldemort.

-Engem öl meg.. Ugye? -a boszorkány most először látott félelmet azokban a fekete szemekben.
Aprókat bólintott, majd keservesen felzokogott.
Perselus nem tudta mitévő legyen. Tényleg azért sír a lány, mert meghal? De hiszen.. Undorítóan undok volt vele szemben.

-Akkor is..sírtam, amikor..megtörtént... -szipogva felelte, mintha kitalálta volna a mardekáros fiú gondolatait.
-Jól van.. Add ki magadból. -ölelte át a jobbkezével, majd gyengéden dörzsölte a vállát, hogy némi megnyugvást nyújtson a lánynak. Különösnek tartotta, hogy sajnálja.. Amikor sikerült megnyugtatni, feltette azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta.