Understand That: I LOVE YOU! [BokuAka ff.] |Befejezett|

•》1 -Ölelés《•

"Az emberek olyanok, mint a felhők odafent. Úsznak az égen, találkoznak egy másik felhővel, aztán majd kiderül, hogy mi lesz velük. Eggyé olvadnak-e, vagy úsznak tovább külön-külön az ég vizében."

》Akaashi Keiji《

...Itt ülünk egymással szemben az ágyamon, és nem is tudom mit csináljak. Vagy, hogy ő mit is akar valójában ezzel az egésszel. Csak nézzük egymást, vagyis igazából csak ő figyel engem. Próbálok nem szemkontaktust tartani gyermetegen csillogó szemeivel. De akárhányszor visszatéved a tekintetem az övére, mosolya szélesebb lesz, és ez már egyenesen zavarbaejtő. Nem mintha nem tudnék csupán attól zavarba jönni, hogy itt van. A ránktelepedett csend is egyre kínosabb. Közelebb fészkelte magát hozzám, így már olyan közel volt, hogy térdeink összeértek. Ösztönösen kicsit összehúztam magam. Térdeibe markolt, majd szóra nyitotta ajkait. ...

*Egy héttel ezelőtt*

Bokuto-san épp 'emo mód'ba készült vágni magát -megint az edzőmeccs közepén- a másodszorra is blokkolt egyenese miatt, de megelőztem és kezem bíztatóan vállára tettem.

> Szükségünk van a csodás kapitányunkra! Ne most kelljen elveszítenünk! -őszinte tekintetembe fúrta sajátját. A kissé reményvesztett arca szinte már aranyos. Várjunk, én ezt most komolyan gondolom? Ebben a pillanatban hirtelen magához tért.

> Köszönöm Akaashi! Megleszek! -felegyenesedett görnyedt tartásából és csípőre vágta kezeit. Így már teljes valójában állhatott előttünk.

Magabiztosan lépkedett vissza pozíciójára. Ez igazán ritka dolog. Meglepett, hogy nem állt elő valamiféle kifogással. Mint például a leggyakoribbal a; "Ne adj fel nekem többet Akaashi" című műsorral. De ez csak megnyugtatott. Így még nagyobb esélyünk van győzni. A tudattal, hogy rendben van gyermek lelke, adtam fel neki a labdát. Mostpedig egy hibátlan keresztütéssel minden önbizalmát visszanyerte. Amit az a bizonyos "Hey, Hey, Hey!" jelzett. Nem tudom miért, de engem is örömmel tölt el az ő boldogsága.

Néhány pontszerzés után sikeresen meg is nyertünk a játszmát. Fáradtan kecmeregtünk le a pályáról vizes kulacsaink után vágyakozva. Nagyokat kortyoltam a hűs italból, mikor megéreztem egy meleg kezet hátamon. Kicsit összerezzentem a hirtelen jött érintéstől. Meglepődve fordultam kapitányommal szemben. Kérdőn néztem rá. Nem szokott ilyet csinálni. Vagyis így nem. Már többször is hátbaveregetett megköszönve a jó feladásokat, de ez most más volt. Gyengédebb, kedvesebb.

> Csak annyi, hogy kössz az előbbit... hogy szokás szerint nem hagytál összetörni.. és most sikerült is! -vakarta meg kínosan tarkóját. Fura. Nem szokta ezt csak így 'külön nekem' megköszönni. Volt valami a tekintetében. Valamiféle boldogság? Az egyszer tuti, hogy nem tudnám szavakkal leírni. De az is biztos, hogy sosem fogom elfelejteni, amit ezután tett. Megölelt. Csak úgy hirtelen, mindenki szeme láttára. Nem tudtam hova tenni a dolgot, ígyhát csak tűrtem karjai szorítását -ami meglehetősen gyengéd volt-. Pár pillanat múlva éreztem ahogy mély lélegzetet vett nyakhajlatomba fúrva arcát. Mély, hangtalan sóhaja szinte égette bőrömet.

> Oké Bokuto-san, ennyi elég! -erőt véve magamon toltam el.

Mi volt ez, és miért csinálta? Nem mondom, hogy rossz érzés volt, de ez így a végén... nem értem. Szokásos mosolyával sétált tovább dolgára, mire én csak meredtem magam elé kulacsomat szorongatva. Ekkor Konoha-san kezembe nyomott egy törülközőt. Ez ébresztett fel a gondolkozásból.