Változnak az idők [Draco Malfoy ff.♡]

2.9.- Végre ébren!

Arra keltem fel, hogy valaki valamit önt a számba. A kővé dermedt testemet végre tudtam mozgatni. A napokig vagy akár hónapokig dermedt végtagjaim a hirtelen megmozdításra elzsibbadtak, így próbáltam nem mozogni. A szomszédos ágyakon lévő áldozatok is ébredni kezdtek, és ők is ugyanazzal a problémával küzdöttek, mint én. Fogalmunk sem volt, hogy mi történt, míg mi a gyengélkedő egyik ágyát nyomtuk. És a mandragóráknak köszönhetően végre minket is fel lehetett éleszteni. Nem mondom, nem volt kellemes ez az egész dolog, de minden jó, ha vége jó. Vagyis remélem, hogy mindennek vége van már, és azért keltettek minket fel. Olyan hajnal lehetett így az egész kastély alszik, így esély sincs arra, hogy valamelyik pillanatban megjelenjen valamelyik barátom itt mellettem. És itt viszont tévedtem, mert ebben a pillanatban Harry Potter és Ron Weasley megmentették a kis Ginny Weasleyt a Titkok Kamrájából és örökre elintézték a baziliszkuszt, ami az itt lévőket kővé dermesztette.

Mikor körbe néztem a gyengélkedőn a velem szemben lévő ágyon feküdt Hermione Granger, és megengedtem magamnak egy halvány mosolyt, amit ő is viszonzott. Most nem foglalkoztam az ellenszenvünkkel csak boldog voltam, hogy mindannyian megúsztuk és nem haltunk meg. Penelope Clearwaterre is rámosolyogtam, amit ő is viszonzott.

Végre ébren vagyunk!

***

Attól, hogy még kővé voltunk dermedve mindenki körülbelül negyedóra múlva húzta a lóbőrt. Nem tudom, hogy miért voltunk kimerülve, de úgy aludtunk, mintha megitattak volna velünk egy adag altatóbájitalt. Mondjuk semmi sincs kizárva.

Arra keltem, hogy az egész testemet átjárja a rettenetes fájdalom.

A fájdalom annyira erős volt, hogy velőt rázóan sikoltozni kezdem, amire minden kővé dermesztett felébredt és aggodalmasan engem néztek. Madam Pomfrey a háló ruhájában futott ki és próbálta valahogyan csillapítani a rángatózásomat miközben verejtékben ázva sikoltoztam. Ekkora fájdalmat még életemben nem érzetem még. Mintha minden porcikámba kést döftek volna. A javasasszony nem tudod mit tenni, így egyenesen kiszaladt a gyengélkedőről, és pár perc múlva Dumbledore professzor oldalán tért vissza.

Az igazgató tekintetében most lehetett először aggodalmat látni. Ha nem szenvedtem volna akkor meglepett volna, de valahogyan nem tudtam foglalkozni vele.

-Mit csináljunk, Dumbledore professzor? – távoli hangnak hallottam csak Madam Pomfrey kétségbeesett hangját.

-Van egy olyan érzésem, hogy el fog neki múlni hamarosan – az igazgató hangja nyugodt volt, nem annyira, mint a tekintette.

Pár perc múlva ez a fájdalom amilyen hirtelen jött olyan gyorsan múlt is el, és zihálva verejtékben fürödve feküdtem az ágyban. A többi diák még mindig ijedten néztek rám.

-Attól tartok, ami itt történt most nem kéne, hogy kitudódjon – szólt halkan Dumbledore professzor, hogy csak én és Madam Pomfrey halljuk. – Így az lenne a legjobb, ha a többi diáknak kitörölnénk az emlékezetükből az imént történteket.

-Hát, de professzor – háborgott a javasasszony. – Kitörölni egy diák emlékezetét rettentően nagy felelőtlenség.

-Nem tehetünk mást Poppy – az igazgató hangja még mindig nyugodt volt. – Ami itt történt nagyon fontos lesz még a jövőben. Az is sok, ha maga is tudja, mivel ez csak rám és Miss Riddle kisasszonyra tartozik, de úgy látom jónak, ha magának meghagyjuk ezeket az eseményeket – a professzor elkezdett kiballagni a gyengélkedőről, de még visszafordult, hogy szóljon a javasasszonynak és nekem. – Remélem, hogy magára bízhatom ezt Poppy. Miss Riddlenek pedig szerintem jól esne egy altatóbájital, hogy nyugodtan tudja kiheverni ezeket az eseményeket – majd biccentett egyet mosolyogva, de egy kicsit gondterhelt arccal, és eltűnt az ajtó mögött.